A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 15. (Miskolc, 1976)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Végvári Lajos: A modern művészet néhány muzeológiai problémája

Vagyis az „izmusok" megkülönböztetésénél fontosabb a modern művészet alapvető tendenciájának megértése. Az tehát a feladat, hogy a modern művészetet úgy mutassuk be, mint esztétikai értékeket produkáló közlési rendszert. Méghozzá egy olyan rendszert, amely azonos társadalmi feltételekre épülve stíluspluralizmust, vagyis a művészi törekvések többértékűségét, egymásnak ellentmondó, de egymástól mégis elválaszthatatlan megoldásváltozatok együttesét eredményezi. Ebben a szituációban jelentkezik a modern muzeológia területén az elöljáróban felvetett dilemma: történetiség, vagy időtálló esztétikai érték? A stíluspluralizmus egyidejűsége úgy tűnik kérdésessé teszi a történetiséget, mint folyamatot, más oldalról viszont többszörözött példával az egyszerre többirányzatosság jelenségével általában igazolja magát a történetiséget. A történetiség látszólagos feloldódása az egyidejűségben egyben arra is taníthat — ami fentebb már célkitűzésként volt megjelölhető — a stílus, helyesebben „izmuskategóriák" feloldása. Ez annál inkább szükséges, mert egyes jelentős művészek (pl. Csontváry, Kondor Béla) amúgy sem osztályozhatók valamilyen markáns stílustörekvés körébe. Az ilyen típusú különállók egyrészt megkérdőjelezik a stíluskategóriák vélt szigorúságát, másrész arra a belátásra nevelhetik a nézőt, hogy valamely adott korban egyáltalán nincsenek izolált művészeti jelenségek, az izmusoktól független, vagy azokkal szembehelyezkedő szemléletmódok éppen a művészetet közvetve vagy közvetlenül befolyásoló történelmi helyzeten keresztül egymással koplemeterjelenségek. A maga századát átélni képes néző éppen a fentiek megértése alapján tudja, hogy minden jelentős műalkotás egyszerre korjelenség és általános érték is. Milyen érdekes és tanulságos élmény például viszontlátni olyan műalkotásokat, melyek egy-két évtizeddel ezelőtt készültek, egy olyan alperiódusban, mely a maitól különbözik (részben a közelnézés eredményeképp, részben a kétségtelenül módosult szituáció miatt). Ha valaki vállalkozna arra a merésznek látszó, de reális tettre, hogy didaktikai kontrasztok formájában bemutassa az akkori művészet jellegzetes darabjait, óriási szolgálatokat tenne a korhozkötöttség és az általános összefüggések megértése, dolgában. Sokan mintáztak például ipari munkásokat, de ebből az időből leginkább Somogyi József Martinászát tartjuk értéknek, mint ahogy a traktorosképek közül egyedül Szőnyi ún. Moszkvai pannója maradt időtálló. Nem elegendő magyarázat erre az, hogy ők voltak a legjobb művészek. Mások, jó művészek, szintén törekedtek hasonló feladatok megoldására, mégsem ítéljük meg művüket hasonlóan, mint Somogyiét, vagy Szőnyiét. Egyesek csak pillanathoz kötődnek, s emiatt nem érezzük, hogy az adott történeti szituációban művészileg kedvező mélységre alapoznak, másoknál viszont csak az általánosítás igénye volt jelen, s az „itt" és „most"-ra való hivatkozást kikerülték. E tényezőknek a figyelmen kívül hagyása a hihetőséget csökkenti. A néző élményéhez rendszerint hozzátartozik az a belátás, amelynek hatására legalább megsejti azt a hétköznapi és egyedi szituációt (szituációkat), amelyek bátor és lényegretörő megközelítésével esetleg teremtő felülmúlásával a művész a konkrét és az általános közti ellentmondást összegezi és feloldja. Fentiek remélhetőleg meggyőzik az olvasót arról, hogy miért lehet a művészet megértése dolgában a modern művészeti múzeumoknak jelentősebb szerepük, mint a régi művészettel foglalkozó gyűjteményeknek. Korábban már utalás történt arra, hogy a régi műalkotások gyűjteményeiben ritkán lehet ér-