A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 15. (Miskolc, 1976)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Csorba Zoltán: Sírfeliratok a miskolc temetőkben

Ellenben stílusos az a vers, amelyet Filep Mihály mezőcsáti pap szerzett az Avason nyugvó Rácz Sándor színész és súgó sírjára 1854-ben: „Leküzdve az élet ezer viszályait a 82 éves Rácz Sándor hamvad itt. Ki vándor pályáján 60 évig jára mint színész értelem, műveltség javára. Legördült a függöny, a taps elenyészett, Diadalt ünnepel rajta az enyészet." Neves borsodi költőnk, Lévay József is írt 3 verset az Avasi temetőben pihenő barátok, ismerősök sírkövére. A legrégibb, 1865-ben kelt, s a 4 éves Szalay Pál emlékéről szól meghatott szavakban : „Elsötétült pálya fénye, Zaklatott élet reménye, Gyógy-ír hosszú fájdalomban, Vigasz a komor napokban, A szülőknek üdve-kedve Mind, mind itt van eltemetve. Öh halom! borulj megáldva Alvó kisfiam porára." 1877-ben Tóth Lászlótól így búcsúzik Lévay verse: „Elmúlandó földi résszel A szeretet nem enyész el ; Bár halottnak látszik is él, Sírodon túl égbe kísér." Lévaynak kedves barátja és egy évtizedig tanártársa volt Solymossi Sámuel a miskolci ref. gimnáziumban. Az ő sírjára került 1882^ben a legsikerültebb Lévay-sírvers : „Csupa jóság volt a lelke, Szíve csupa szeretet; örömét is abban lelte, Hogy másokért élhetett. Emlékezet s késő hála Áldva borul hű porára." A legköltőibb fájdalmas sorokat miskolci születésű nagy lírikusunk, Szabó Lőrinc írta a Tetemvári temetőben pihenő édesanyja sírjának fedelére: „Vesztve szeretünk csak igazán, döbbenten, mint most én, édesanyám!" A sírversek száma fokozatosan csökken. Ez érthető, hiszen a verses kifejezés egy kicsit mindig mesterkélt, kivétel az igazi költők egy-két szép találó sora. Az egész temetői költészet pedig szép emlék, de irodalmunk számára alig jelent