A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 15. (Miskolc, 1976)

SZLOVÁKIAI TÉKA - Krupa András: Magyar—szlovák kölcsönhatások békési hiedelemmondákban

kapcsolatára mutattam rá. Hasonló kölcsönhatások fedezhetők fel a szerző által gyűjtött szlovák nyelvű háryádákban, a lőcsöt, a kútágast fejő emberről szóló és más típusú mondákban. Hogy elsősorban az előbbiekre fordítottam figyelmet az előadás során, azért történt, hogy a diakronikus és a szinkronikus vizsgálat egységében tanúsíthassam a két etnikum érintkezésének történelmi távlatú lehetőségét, tényét, a megvalósult kölcsönhatás, az átadás-átvétel szüntelen alakuló és változó folyamatát. Mind a magyarok, mind a szlovákok mesekedve és -igénye határtalan volt. A hosszú téli estéken, a közös, társas munkákon (fonó, tollfosztó, tengerihántás stb.), a vásári csárdákban, a munkaszünetek perceiben szájról szájra terjedtek a különböző „érdekes" történetek, mondák, kísértethistóriák. Napjainkban egyre kevesebb a történetmesélési alkalom. A mezőgazdasági közös munkák emberi kezét felváltotta a gép. Lehetőségként megmaradt még az olyan társas összejövetel, mint a disznótor, vagy a férfiaknak a vendéglők füstös helyisége, az asszonyoknak a vasárnap délutáni utcai kiülés terei'ereje. Ezeken egyre kevesebb a hagyományos népi történet, helyükre a mai élet hétköznapjának érdekességei, a központi kommunikációs eszközök, elsősorban a tv műsorai értékelése, megvitatása lép. Az emberi érintkezés, a társas összejövetelek terméke volt a legtöbb népi történet, így a hidelemmonda is. Ügy terjedhetett és olyan gyorsan, amiként végigszáguld az északnyugati friss szél az Alföld végtelen rónáin. Bennem — aki maga is alföldi, s aki gyermekkorát tanyán élte — valahogy így összegeződött, maradt meg a népi mesélés emléke, anélkül, hogy idealizáló naiv szubjektivitás kelepcéjébe esnék: Az egyik téli estén szlovák környezetben ettük a mákkal szórt főtt kukoricát, és szlovákul hallgattuk a kísértettörténeteket, másnap, ugyancsak kemény téli estén, egy másik szomszédos, magyarok lakta tanyán, miután elfáradtak a Zsírt bele! — kártyajátékba, a vendégek magyarul elmondták ugyanazokat a történeteket, és magyarul hallottunk még rémisztőbb újakat, hogy alig mertünk hazabotorkálni a ropogó hóban. A magyar szomszédok továbbadták a másik szomszédnak, vagy ha bekocsikáztak Makóra, ott mesélték el a sógornak a szlovák szomszédoktól hallott történeteket. A szlovák tanyasiak szintén bementek a faluba, szlovák rokonaik körében, összejöveteleken ugyancsak élvezettel mondták el a magyar szomszédoktól hallott históriát. Innen az egyik atyafi valamelyik hajnalon útrakelt, és ellátogatott egy szlovák, román és magyar népektől lakott faluba, mindent elmondott, amit tudott, de hazajőve hozta az új történeteket, amelyeket jóllehet rokonának román szomszédjától hallhatott, aki viszont a battonyai szerbektől hallotta, mert meglátogatta az ottani román rokonát. így kavarognak bennem a magyar, a szerb, a román és a szlovák történetek ... És akkor még nem szóltam a vándor fazekasárusról, aki a messzi Dunántúlról hozva portékáját nálunk talált éjszakai nyughelyet, vagy arról a ruszin katonáról, akit hadgyakorlaton őrnek állítottak a tanyabejáróhoz, s aki olyan borzongató csodákról tudott kissé dadogva, de szenvedélyesen beszélni. A népek együttélésében nincs semmi misztikus, éppen olyan természetes és egyszerű dolog, mint maga a nép. Krupa András