A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 15. (Miskolc, 1976)

SZLOVÁKIAI TÉKA - M. Markus: Szlovák—magyar interetnikus néprajzi kutatások

vánt volna megírni — nem tudta megvalósítani. Csaplovics az első tudósunk, aki éppen az interetnikus néprajzi jelenségek kiemelésével bizonyítja azt, hogy a néprajz olyan nemzeti tudomány, melynek a többi társadalomtudományok között létjogosultsága van. Korát messze meghaladóan kihangsúlyozza, hogy a kárpát-európai népek etnikumának kutatását elsősorban a „hazai" kutatóknak kell elvégezni, és ezt a munkát csakis tőlük kell elvárni. Ezt a nagyon is megszívlelendő megállapítását a besztercebányai evangélikus egyház levéltárában megőrzött kéziratában : „Ideen zur Dispositionen einer Ethnographie" fejtette ki. Az elmondottakból világosan láthatjuk, hogy a szlovák—magyar interetnikus néprajzi kutatásoknak legelső és legklasszikusabb kutatója Csaplovics János volt — ezért méltán megérdemli, hogy a szlovák és a magyar néprajztudomány nevében is megadjuk a neki kijáró tiszteletet. Tudomásom szerint a magyar néprajztudomány nem publikálta ennek a kiváló tudósnak a közelebbi életrajzi adatait. (Egyedül Bartucz Lajos emlékezett meg egyik tanulmányában bővebben róla. Magyar nemzetismeret, Ethn. 1936. Az igazat megvallva, itt is kevés szó esik róla.) Aki Csaplovics János egyéniségét, részletesebb életrajzát, tevékenységét szeretné közelebbről is megismerni, az idevonatkozó anyagot két szlovák munkában találhatja meg: az egyik Jankovic VendeZin-nek Csaplovics Jánosról írt életrajza, megjelent 1945-ben Martinban. A másik munka Urbancová V.-nak Pociatky slovenskej etnografie c. publikációja, megjelent 1970-ben, a Szlovák Néprajzi Intézet kiadásában Bratislavában. Csaplovics János halála után (1847), a szlovák—magyar interetnikus néprajzi kapcsolatok kutatása jó ideig szünetel. Egyedül Bozena Nemcová cseh írónő írásaiban találhatunk a két nép együttéléséről elszórt adatokat. Néhány évtized után a 19. század végén újra megelevenedik a néprajzi érdeklődés a két szomszéd nép iránt. Ez az érdeklődés szorosan összefügg az akkori nemzetközi világkiállítások rendezésével és programjával (Párizs, Brüsszel, Bécs, Prága és Budapest). Ezekben az években létesülnek országszerte a kisebb-nagyobb megyei és városi múzeumok, különböző történeti, honismereti, néprajzi monográfiák íródnak. (Gondolunk itt pl. a millenáris évben megindított megyei monográfiákra, különböző magyar és szlovák nyelven publikált néprajzi kiadványokra.) A Borovszky-féle megyei monográfiák egyik érdekes vonása volt az, hogy a tervezett sorozatból 9 megye éppen a szlovák—magyar etnikai határ mentén feküdt. Ezek a megyék a következők voltak: Pozsony, Komárom, Nyitra, Hont, Nógrád, Gömör, Abaúj, Zemplén és Sáros megye. E megyei monográfiákban közzétett néprajzi adatközlések értéke nem egyforma, vannak köztük forrásértékűek is — de vannak gyöngébbek is —, számontartásuk azonban mindenképpen kívánatos. A megyei monográfiákkal csaknem egyidőben több szlovák népdalfordítás is napvilágot látott, a magyar sajtóban. Ezeket a szlovák népdalokat Székács József, Szeberényi Lajos, Gáspár Imre tolmácsolták magyar nyelven. A fordítások színvonala vegyes. Vannak sikerültek is köztük — de vannak gyöngébbek is. Ezekben is inkább az igyekezetet kell méltányolni és értékelni. A szlovák—magyar interetnikus néprajzi kutatások a századforduló éveiben révbe jutnak. A magyar néprajztudomány hivatalos orgánumaiban is egyre több, szlovák etnikumra vonatkozó adatközlés jelenik meg. A magyar néprajztudomány egyik legnagyobb klasszikusa — Herman Ottó is nagy érdeklődést tanúsít a szlovák pásztorkodás hagyományai iránt. A budapesti millenáris ki-