A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 14. (Miskolc, 1975)

TÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Cenner Mihály: Déryné alkonya

Kilényiné kísérője, nővére helyett, minden bizonnyal Egervári Emília volt. Ö gyengéd figyelemmel vette körül Dérynét, aki a színházi belépővel szerette volna viszonozni barátnéja sok szívességét. Nyilván többé nem ment színházba, amiben a betegségen és a nehéz mozgáson kívül a szégyenérzet is gátolja, amely testvérén keresztül őt magát is érte. Most már csak ritkán jár ki az utcára, beteges is és sok írnivalója van, Balajthyné szerint nyári estéken kiült a ház elé a kertbe és olykor még dalolgatott, s sokszor és sokat mesélt. Lehet, hogy az aznap leírtakat elevenítette fel még egyszer, szavakkal.

43 A betegség mindinkább elhatalmasodik rajta, s hol ágynak dönti, hol ismét jobban van; fél szemére majdnem vak, szürke hályog fátyolozza látását. 1872. szeptember 20. körül írja Egervárinak: „Most ugyan jó csomó időrablót küldök, talán úgy megijed tőle, hogy azonnal ellöki. . . de én azért mégis elküldöm, mert oka van. Az én gyertyám nemsokára leég — nem tudhatom, mely napon alszik ki — és nem írhatok többé. Lehet, hogy ez az utolsó csomag, mit küldhetek. Pedig még sok volna hátra, mert hiszen eddig virító mezőkön jártam, még ezután lépnek a levele hullatott tövisekre. . . Éljen boldogul, én már elfáradtam. Ha csakugyan bekövetkeznék az esemény, akkor egészítse ki, ahol lehet, csak arról győzze meg a világot, hogy nem hányivetésből írtam, hanem fölszólítások után. . ,

44 Az „esemény" bekövetkezett: 1872. szeptember 29-én, vasárnap este 10 óra körül Déryné szíve megszűnt dobogni. A Borsod Miskolci Értesítő 1872. cktóber 3-án megjelent (40.) számának első oldalán gyászkeretben olvasható: DÉRYNÉ, Miskolcon f szeptember 29-én. Ezután következik Lévay József szép nekrológja, amely Déryné pályájának ismertetésével kezdődik. Idézünk a befejezésből: „Pesten végezte be művészi pályáját. Még egyszer — néhány év előtt lépe föl Miskolcon, egykori diadalai színhelyén. Többé nem a lelkesedés, hanem a kegyelet vette őt körül. . . Déryné részint férje hivatala után az államtól, részint saját művészete után a pesti színháztól némi szerény nyugdíjat húzott. . ." Itt következik Lévaynak az a szövege, amelyet már idéztünk tanulmányunk II. részében (Déryné öregkora Miskolcon). Ugyanennek a lapnak 5. oldalán olvasható Déryné temetéséről a híradás: „A Déryné temetése keden (okt. 1.) délután történt meg egész egyszerűséggel, mondhatni elhagyatottsággal, mert alig volt elég ember arra, hogy a testet a gyászravatalról levévén, a halottas kocsira segítse. Mily iróniája a sorsnak — így hunyni el annak, kinek diadalkocsiját egykor ezrek húzták s most itt lévő pályatársai vagy a pályán egykor működtek sem érdemesítik annyira, hogy a temetésem megjelenésre másokat felhívtak vagy csak maguk is megjelentek volna. A rokonkeblű Lévayn s a valódi rokonon, dr. Horváth Józsefen kívül alig láttunk mást ravatalánál. Hamvai a nagylány temetőbe tétettek örök nyugalomra." Balajthyné emlékezéséből tudjuk,

15 hogy Forster nevű temetkezési vállalkozó intézte a temetést és maga is segített a koporsót a kocsira tenni. Temetésén jelen volt testvére, Kilényi Dávidné Széppataki Johanna, a háziak, szolgálólánya, s minden bizonnyal jelen volt Egervári Emília is. Déryné keresztlánya, Farkas Róza, betegsége miatt nem mehetett el a temetésre. Homályos a hírlapi megállapítás, hogy itt levő pályatársai sem mentek el a temetésre. Ugyanis a Borsod—Miskolci Értesítő 1872. szeptember 26-i száma közli, hogy Károlyi Lajos színtársulatával október 2-án érkezik a városba és 12-én kezdi meg előadásait. Addig próbák és előkészületek