A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 13. (Miskolc, 1974)

SZLOVÁKIAI TÉKA - Acta Ethnologica Slovaca 1. (Fügedi Márta)

rulettől ÉK-re, Moldva és Ukrajna területén át kelet felé folytatódik. Ha az első típust mediterrán jellegűnek tartjuk, és a másodikat a sztyeppekultúra jellemzőjeként értelmezzük, akkor, a szerző megállapítása szerint, a Duna vidéke e két zóna közötti érintkezési terület, ahol a két típus elemei keverednek. Gunda Béla a halászat módja, az eszközök formája és a természeti tényezők közötti kapcsolatot figyelembe véve tanulmányában néhány kevésbé ismert halászati módra, ezek eszközeire és a természeti körülményekkel való kölcsönhatására tér ki. A holt medrekben, mocsaras kis vizekben a kézzel történő halfogás sajátos módja fejlődött ki. A halász családjával, sőt állatokkal tapostatja a vizet. Ilyenkor a hal a víz színére megy, lassan mozog, könnyű bottal fejbeütni, és a zsákmány kézzel összeszedhető. Ugyancsak a halak elkábításával, fejbeütésével halásztak a jég alatt Európa nagy területein, így hazánkban is. Megemlíti a szerző a Kalocsa, Sárköz vidékén használatos hurokkal való halfogást, és a köves, kavicsos vizekben használt halászó villákat, melyeket már Herman Ottó is közölt. A Rétköz környékén volt elterjedt a betanított kutyával való halászás. A szerző gyűjtései során kiderült, hogy ez a módszer a Hortobágy pásztorai között még 30—40 évvel ezelőtt is közismert és használatos volt. Balassa Iván az eke fejlődése területén végzett kutatásaiból a címervasról közöl tanulmányt. A múzeumok középkori anyagát vizsgálva a 16. századtól jelennek meg olyan asszimetrikus ekevasak, melyeken egy — valószínűleg az ekevas rögzítésére szolgáló — horog található. Ez az egyszerű horog fejlődött tovább, és a leletek azt bizonyítják, hogy a címervas használata a 17. század közepétől vált általánossá, és jelentőségét egészen a faeke visszaszorulásáig megőrizte. Ha a szórványos adatoknak hihetünk, úgy a címervas nyugaton csak később terjedt el, és rövidebb ideig is alkalmazták, hiszen ott a faeke korábban kiszorult a használatból. Magyarországon azonban a 19. század második feléig fontos és nélkülözhetetlen alkatrésze volt az általánosan használt faekének. Jaroslav Kramafik (Prága) a Cseh erdőben folyó irtás és a hozzá kapcsolódó gazdálkodás kérdéséhez fűz adalékokat tanulmányában. A szlovák néprajzkutatók már egy sor értékes kutatási eredményt publikáltak ebből a témából. Cseh területen azonban az irtás hagyományos formái már régen eltűntek. Napjainkban az irtásnak már csak maradványai élnek a Cseh erdőben is. Ez sem a szó eredeti értelmében vett irtási tevékenység, hanem az erdei talaj tisztogatása és használata ún. erdőföld-gazdálkodás keretében. Ez a fajta gazdálkodás mindenekelőtt Csehország német településű részein volt honos. Értékes és bizonyító adatokat tartalmaznak idevonatkozóan a hely- és dűlőnevek; gyakori pl. a prantovat kifejezés, mely a német Brand, brennen-ből származik. A folklór területéről is értékes tanulmányokat tartalmaz a kötet. Manga János a Kárpát-medence dudatípusait vizsgálja. A szerző évtizedek óta foglalkozik e témával, kutatásainak eredményeképpen típusokat különít el, elterjedésüket és elnevezésük változatait vizsgálva. Bálint Sándor Szent Márton tisztelete Magyarországon címmel közöl gazdag anyagot felsorakoztató tanulmányt. Történeti adatokkal nyújt újabb ismereteket Márton Tours-i püspök, a középkor egyik legkedveltebb