A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 11. (Miskolc, 1972)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Kiss Ákos: Az északkelet-magyarországi keménycserép-gyártásról

utóbbi megjelölés hosszabban, egyhangúbban, kevésbé előnyösen hangzó, a cserép kitétel pedig kerámia vonatkozásban összetört, veszendőbe ment árut idéz. Lehetséges, hogy a jövő nyelvünkben is megfelelőbb elnevezést szül e művességi ág számára. A keménycserép az angol kerámiaművesség leleménye a XVIII. sz. elején, és az alacsonyabb hőfokon égetett, törékenyebb, silányabb anyagú, puha ónmázas felületű fajanszot volt hivatva felváltani [1]. Az új műipari termék finom, fehérre égő, gondosabban iszapolt agyagból készült, másik lényeges új vonása újszerű díszítésmódja volt. A XVIII. század közepétől kezdve ugyanis a kézi festés helyett újszerű, rézlemezről történő levonás eljárással kezdték ellátni ezeket a készítményeket, bár emellett a kézi festés is részben megmaradt. Mindezek mellett a művészi kerámiagyártásnak továbbra is a fajansz maradt a fő területe, becsvágya; a kemény cserép a mondott gyakorlatias okok, gyártási, gazdasági körülmények következtében szorította ki mindenfelé nagy múltú elődjét. Magyarországon Holicson készült első ízben keménycserép (1779-től), majd ezt követően a századfordulótól kezdve gyorsan elterjedt, főként a Felvidéken, de emellett a Dunántúltól Erdélyig mindenfelé [2]. A keménycserép-gyártásra mindvégig jellemző volt a számos kisebb üzemben, manufaktúrában történő munkamód. A Habsburg-monarchiában, különösen a cseh-morva tartományokban, Alsó-Ausztriában voltak ilyen kis gyárak, de a szűkebb tájainkhoz közeli Kassán például három kemény cserép-gyártó üzem is működött. Nem érdektelen, hogy a vidékünkkel szomszédos felvidéki területeken volt a legtöbb keménycserép-manufaktúra (Kassa, Körmöcbánya, Igló, Késmárk, Eperjes, Murány, Rozsnyó) [3]. Ezeknek az alapításoknak jellegzetessége volt az, hogy a kései feudalizmus körülményeihez képest szembetűnő bennük a polgári elem kezdeményezése; gyógyszerészek, ügyvédek, kereskedők, céhiparosok tevékenykedtek létrehozásuk körül. Mintha ezekben a létesítésekben a XX. sz. első felére jellemző polgári társadalmi feltörési igyekezetek is belevegyülnének, sőt gyakran a társadalomban valaminő művészeti kultúrbüszkeséggel, törekvésekkel érvényesülni igyekvés is kiérezhető e szándékokból, holott a keménycserépmanufaktúrák létesítései, amint a magyar kerámiaművészet múltja mutatja, legalábbis egy részükben, egyáltalán nem biztos eredményű gazdasági vállalkozások. A szentszövetségi korszakban a keménycserép-gyáraknál ismétlődően látjuk a csődöket, vagyoni zárlatokat, az akadozó, szünetelő működést, a kiábrándult vállalkozókat, az irányítói személyváltozásokat [4]. A hazai reformkor végbemente azonban — amint ismeretes — különösképpen szorgalmazta az ipar, benne a művészi ipar fejlesztését. Kossuth Lajos maga is messzemenő figyelemmel kísérte, buzdította a keménycserép-gyártást [5J. Ettől kezdve a művészi kerámia jövője a Habsburg-monarchia feudális-félgyarmati függés helyzetében a honi ipari fejlődésünk és a művészeti kibontakozásunk kettős igényének a gyújtópontjába került. Polgári fejlődés, ipari haladás, művészetteremtés törekvései egyesültek közös folyamattá a reformkor előrehaladott évtizedében, és e szándékok, történések egy része éppen itt, tájainkon ment végbe. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei keménycserép-manufaktúra alapítások közös jellemzője, hogy azok a felvidékiekhez, erdélyiekhez, dunán-