A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 11. (Miskolc, 1972)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Kresz Mária: A Borsod megyei fazekasság

deák, ki városa ily fontos okmányát díszíteni akarta, a motívumokat hozzá a körülötte élő nép műtárgyairól, hímzéseiről, öltönyeiről, korsóiról vette." — Szendrei még egy mezőcsáti díszítmény rajzát közli: bundagallér díszítményt, csati szűcsmester mintakönyvének rajzát. Ez már XIX. századi munka, de „a tér szimmetrikus fölhasználása, a szárak és ágak ügyes beosztása" rokon az előbbivel, ,,a fő virágok itt is a tulipán és százszorszép". Különös, hogy Szendrei sem a csati, sem a miskolci fazekasok munkáját nem vette észre, nem dokumentálta. Visszatérve Szendrei szavaira, Csát „szerény kis mezőváros . . ., mely viszont az ország egyik legtősgyökeresebb tisztán magyar lakosságának szolgált századokon keresztül lakóhelyül", a török által el nem pusztított református, jórészt nemesi lakosságú. Ez a társadalmi múlt megérteti, hogy miért éppen itt őrizték meg és fejlesztették oly magas fokra a XVI—XVII. század virágos díszű fazekasművészetét. Ha azt is meggondoljuk, hogy ez a virágozás főleg tálak-tányérok ékesítésére szolgált (és ezt az ásatási anyag is megerősíti), a fal díszítésére szolgáló edények ékesítésére, akkor talán nem tévedünk, ha ebben is református jelleget vélünk felismerni. A Kalocsa környéki népművészet egyik leírása figyelmeztet, hogy míg katolikus házakban szentképet akasztanak a falra, református házban cseréptányér díszlik a szoba falán. Feltételezhető, hogy Dél-Borsodban is a falvak református jellege járult hozzá a virágos cseréptányérok kedveléséhez. Mezőcsát fazekasságára meglepően későn figyelt fel a kutatás. A csati tárgyak jó része csak a két háború között került múzeumokba műkereskedők révén, és nem gyűjtötték a tárgyakhoz tartozó adatokat. Mire Domanovszky György 1932-ben Mezőcsátra ért, már meghalt az utolsó fazekas, Kovács Bálint, és már csak halvány emlékeket tudott felkutatni. Napjainkra Mezőcsátot és a környező falvakat szinte teljesen kifosztották cseréptárgyakból. Régiesen berendezett házat — már ami a cserépedényt illeti — már alig lehet találni. Az emlékezés alapján azonban rekonstrukciót ma is lehet végezni. 1968-ban Juhász Etelka régésszel, a Néprajzi Múzeum szerződtetett munkatársával sikerült rekonstruálnunk a régi csati lakodalmas asztal terítésének módját. Három időszak különböztethető meg: a múlt század közepe, amikor még közös tálból ettek lakodalom alkalmával; a század vége, amikor mindenki egy-egy cseréptányért kapott és négy személyre vittek be egy tálat, és minden férfi saját pálinkás ,,butykos"-ából ivott, csak a két násznagy elé raktak kulacsot (ezt az állapotot mutattuk be a Nemzeti Galériában rendezett kiállításon); majd a legújabb állapotot, amikor már gyári porcelán tányérok váltották fel a cseréptányérokat. Műkereskedők gyűjtötték a tárgyakat és nem jegyezték fel a tárgyakkal kapcsolatos adatokat, szerencsére azonban a csati fazekasok írástudó, írni szerető emberek voltak, és hála a feliratoknak, sok minden tudható meg a mezőcsáti kerámiáról. Domanovszky György valóságos grafológiai módszerekkel elemezte az emlékanyagot, újszerű kutatási módszert vezet be a néprajzi kutatásba. Elképzelhető, hogy a csati nemesemberek egyikemásika, aki szépen tudott írni és rajzolni, ha betévedt valamelyik fazekasműhelybe, nem tudott ellentállni annak, hogy egy-egy butykost, sőt miskakancsót meg ne írjon. Nem biztos, hogy minden név fazekast jelez. A felír