A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 11. (Miskolc, 1972)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Dobrossy István: A kenderszárítás egy archaikus eljárása és szokásai Tardonán

A kenderszárítás egy archaikus eljárása és szokásai Tardonán A paraszti kenderfeldolgozás munkafolyamatainak sorrendjében a rostnövény háncsának fellazítását szolgáló áztatást a különböző formákban történő szárítás, majd a törés és tilolás követi, amelynek célja a rostszálak szabaddá tétele, a száraz háncsrészek eltávolítása. A kender törés, tilolás előtti szárításának természetes és mesterséges eljárásai ismeretesek. A természetes szárítás — amikor az áztatok mellett felállítják, vagy kerítésnek, házfalnak támasztják a kévéket, s azokat a nap melege szárítja ki — a magyar nyelvterületen általánosan ismeretes [1]. A mesterséges szárítóeljárások szórványosan, s elsősorban a hűvösebb éghajlatú északi, hegyes területeken fordulnak elő. Borsod megye falvaiban mesterséges kenderszárításra tüzelőkemencéket, földbe mélyített gyümölcsaszaló építményeket, s külön erre a célra készített kenderszárító kemencéket, ún. miiéket használnak [2]. A kender szárító miiek a Bükk hegység településeiben még néhány évtizeddel ezelőtt általánosan ismeretesek, elterjedtek voltak. Napjainkban már csak a nagy jelentőségű házi kenderfeldolgozásáról és vászonkereskedelméről ismert Tardonán lelhető fel a magvas kender szárításának ez az archaikus építménye, s ennek megfelelően csak Tardonán funkcionálnak még e 8—10 asszony egynapi társulását igénylő munkafolyamatnak a szokásai is. Tardonán a kenderszárító razléket — tűzveszélyességük miatt — a falu szélén, a temető vagy a vasútállomás környékén szokták felállítani. Az építmény lényege egy földbe mélyített gödör, amelynek átmérője 1,5—2 m, mélysége 0,5—1 m. Ennek az elkészítése, kiásása kizárólag női munka, mint a kenderfeldolgozás minden fázisa. A kiásott milegödör vagy milekút szélére két ágas- vagy águsfát vernek, s ezekre helyezik a keresztfát vagy a milefát. A milefákra. két vendégoldalt vagy segítő fát erősítenek kendergúzzsal, míg a két segítőfa másik végét a partoldalba rögzítik. A magvas kenderből készült kévéket erre a vázra rakják úgy, hogy előbb az oldalát rakják körbe, majd kúp alakban a tetejét is beborítják. A kévéket úgy rakják egymásra, hogy minden légjáratot elzárjanak. A begyújtásra előkészített mile úgy néz ki, mint egy jól formált szénakazal (1—2. kép). A mile oldalán csak annyi helyet hagynak szabadon, hogy a miléző aszszony bele tudjon ülni a gödörbe, azaz mindig a gödör közvetlen közelében lehessen, mert a kender a gödörben égő tűztől könnyen lángra lobban. Ezt elkerülendő, a gödör mellé vizet, vizes szalmacsutakot és szénvonó lapátot is visznek. Ez a miléző asszony felszerelése. A miiére vigyázó aszszony általában a falu legidősebbjei közül kerül ki, akinek általában nincsen saját kendere. Napi munkájáért megállapodás szerinti bért vagy bizonyos mennyiségű tilolt kendert kap. Más esetekben a miléző a rokonság, a társult szomszédok valamelyikének hozzátartozója, s jószomszédi alapon, ellenszolgáltatás nélkül segédkezik. Milézni csak a magvas kendert szokták, mert az őszi napfény már nem elég ahhoz, hogy az áztató mocsoíi/ákból kiszedett, kiteregetett, ki-