A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 10. (Miskolc, 1972)

NÉPRAJZI KÖZLEMÉNYEK - Nagy Géza: A karcsai bocskor

A bocskort a mi vidékünkön nem mesterember készítette. Ezt itt mindig a pásztorok csinálták, s mindig a készíttető adta hozzá a bőrt. Az 1800-as évek végéig, amikor még nagyobb lehetőség volt a pásztorok kezében ugyanis a ridegmarhatartás még általános volt a nagybirtokon, a bőrt a pásztortól szerezték. Az „elhullott jószág" bőre ugyanis a bemutatás után a pásztoré maradt. Ezt kikészítették a legelőn, és később ebből szabták a bocskort. Az akkor készített bocskor, melyet magyar bocskornak mondott adatközlőm, eltért a későbbiek folyamán készített bocskortól. Ennek a bocskornak az orra gömbölyű volt. A vége sem volt bevágva és úgy körülfűzve, hanem csak simán felhajtották. Az oldalán levő szíjfűzés sem húzta össze ráncosra, hanem csak simán tartotta a bocskor oldalrészét. Ez az adatközlő szerint azért volt így, mert a bocskort nem mezítlábra vagy harisnyás lábra húzták fel, hanem téli viselet is lévén kapcát húztak bele. Az oldalszíjat meg lehetett úgy engedni oldalra is, meg hátrafele is, hogy annyi kapcát lehetett belehúzni, amennyi kellett. Nem pánttal rögzítették a lábra, hanem az alsó lábszárra tekerték fel a 2 drb felerősítő szíjat. Ez azután a lábszárra feltekert kapcát is megfogta. Télen is viselhették tehát így. Hasonlított ez a bocskor a ruszinok által viselt bocskor alakjához. Nyers marhabőrből készítették. A bőrön rajta hagyták a szőrt is, de azt a bocskor készítésekor befelé fordították. Az istállózó állattartásra való áttérés után megszűnik a pásztorok bőrszerzési lehetősége. Igaz, a bocskort sem viselik már télen, ezért kialakul egy könnyebb, szebb változata, az úgynevezett „tót bocskor". Hogyan készült ez? Anyaga ennek is bőr, de már nem olyan vastag, mint a „magyar bocskoré", és csak meleg időben, tavasztól-őszig viselik. Amikor a csizma már annyira elhasználódott, hogy többé már viselni nem lehetett, a szárából bocskort készítettek. Adatközlőm, Szabadka Albert szerint így készült a bocskor: „A faluba nem vóut tán tíz ember se, akinek nem csináltam. Vóut olyan is, hogy,egy hétig járt utánnam, míg elvállaltam, hogy meg tudom csinálni, mer annyi vóut a füdznivalóu. Pásztor vóutam, oszt a bocskort a legelőün csináltam. Megkezdőüdött a bocskorfüdzés kihajtáskor, tavaszkor. A bojtárt elküldtem, ha kellett vizet húzni, a jószág körül ügyelni, én meg füdztem a bocskort. A bocskorhoz a bűrt a gazdája adta. Amilyet adott, olyanbul csináltam. Vóut sok, aki csizmaszárt adott, de vóut olyan is, aki új bűrt vett. Ha jóu csizmaszárbul megfüdztem, hát két nyáron is eltartott. De olyan is voút. hogyha megfüdztem, hát nem bírt ki csak egy nyárt, oszt más nyárra mán meg kellett fóuddani. Ha a bűr jóu sürőü bűr vóut, hát vigyázni kellett a viselőjének, ha olyan helyre ment, hogy el ne essen benne, ki ne csússzon a láb alóulla. Olyan sima vóut a talpa mint a tükör, oszt mintha jegén ment vóuna benne. A csizmaszárat mindég én vágtam le a fejérül. Vóut olyan csizmaszár, hogy egy szárbul tudtam füdzeni egy pár bocskort. Igaz. akkor már póutlékot kellett adni gombnak, pántnak rá. De hogyha láttam, hogy egy csiz-