A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 9. (Miskolc, 1971)
Varga Gyula: Az agrártörténet kutatás helyzete és néhány kérdése
iskola. (Legnagyobb képviselője Báíky Zsigmond volt.) Bátky Zsigmond végső soron magyar talajból fakadt módszere találkozott az európai néprajzi iskolák, elsősorban az u.n. kultúrtörténeti iskola sokban hasonló módszereivel. Az iskola több nagyjelentőségű történeti megállapítást konstruált (pl. a magyar ház, ól, tüzelő eredetéről, a magyar nomadizmus keleti elemei, a magyar ss rióformák elterjedése, a magyar faeke típusai, különböző halászati, vadfogó eszközeink kapcsolatai stb.) A magyar néprajzosok egy része a történetiség kérdését igyekezett megkerülni s csupán a leíró anyag gazdagítására törekedett. Kétségtelen, hogy erre a tudomány egy bizonyos fokán nagy szükség volt, mert materiális leíróanyag nélkül minden elképzelés megreked a hipotézis síkján. Az anyagi kultúra vizsgálatában az 1930-as évek második felétől, főként Tálasi István munkásságában jelentkezik a történetiség határozott igénye. E törekvés a magyar néprajzban egy új iskolának lesz az előhírnöke, mely főként aztán a felszabadulás után bontakozott ki. Az irányzat, melyet éppen Tálasi István nevezett „történeti néprajz"-nak lénj^egében egybeolvadt a szó szoros értelmében vett agrártörténetírással, illetve annak egyik ágazata lett. A historizáló néprajzosokat ma lényegében három csoportra oszthatjuk. Egyik csoportjuk kimondottan történelmi forrásokra támaszkodik s a recens anyagot csupán a levéltári anyag értelmezésére használja fel. Ez a csoport — Belényesi Márta vezetésével — főként a parasztság korábbi évszázadainak anyagi kultúráját próbálja feltárni. Belényesi Márta 1957ben már vallotta: a néprajzosnak és régésznek egyúttal történésznek is kell lennie. A másik irányzat lényegében a hagyományos néprajzi módszereket követi: a recens anyagot gyűjti s a feltárt jelenségeket mély összehasonlító vizsgálatnak veti alá, de emellett erősen támaszkodik történelmi adatokra is. Az előbbi irányzattól eltérően azonban ezeket legtöbbször nem közvetlen forrásokból, hanem a történettudomány által feltárt tanulmányokból merítik. Ügy érzem ez az iskola a Féí-Hoffer szerzőpár átányi kutatásában, s Földes László írói és szerkesztői munkásságában fedezhető fel legtisztábban, de ezt az irányzatot vallja a debreceni Szabadfalvy József is, és még a Gunda B. féle intézetből kikerült sok fiatal kutató. Bennük feltalálhatók a különböző európai néprajzi iskolák nálunk alkalmazható hagyományai, de képesek ezeken túlnézni, vagyis a morfológiai összehasonlítások mellet el tudnak jutni a hazai történelmi mélységekig. Ha tehát valójában nem is agrártörténet az, amit csinálnak, lényegében az agrártörténetírás legközelebbi rokonágazatának fogható fel tevékenységük. A harmadik nagy csoport zöme a Tálasi féle iskolából került ki, de önállóan is erre az útra tértek olyan neves kutatók, mint Balogh István, Balassa Iván és mások is, lényegében agrártörténetet írnak, de kiegészítve azt azokkal a módszerekkel, amelyekre a néprajzi iskolázottság tanította meg őket. A kérdés világos megértése szempontjából tisztázzuk, mik azok a lehetőségek, amelyeket a két tudományág külön-külön adhat?
