A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 9. (Miskolc, 1971)

Varga Gyula: Az agrártörténet kutatás helyzete és néhány kérdése

Az agrártörténet kutatás helyzete és néhány kérdése Az agrártörténelem, mint a gazdaságtörténelem (Economic History) résztudománya nálunk a múlt század végén vált többé-kevésbé önálló stúdiummá. Weisz (Földes) Béla 1872-ben megjelent ,,Bevezetés"-e után Wenczel Gusztáv 1887-ben nem kevesebbre vállalkozott, mint Magyarország mezőgazdasága történetének a megírására. Mégis a tudományág kibontakozását a nagy pozitivista történetírók fáradhatatlan anyaggyűjtő tevékenységének megindulásától számíthatjuk, mely a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle megjelenésével jutott el először tudományos értékű folyóirathoz (1894)". Első helyen kell említenünk Tagányi Károly, Kerékgyártó Árpád, Marczali Henrik, Acsády Ignác, Takács Sándor nevét, de végső soron alig akadt olyan történetíró, aki valamilyen formában ne kapcsolódott volna az agrártörténet, illetve ekkor még gazdaságtörténetnek nevezett stúdiumhoz. Ez annál inkább lehetővé vált, mert a gazdaságtörténet már e kezdeti szakaszában is lombosodó fához volt hasonló, azaz sokféle, külön-külön is kisebb, nagyobb hagyománnyel rendelkező ágat foglalt magába. Wellmann Imre 1962-ben írt kitűnő tudománytörténeti áttekintéséből is megtudjuk, hogy a tudományág magáénak vallhatta a földrajzos Ortvay Tivadar, a természettudós Herman Ottó, a régész Zoltai Lajos munkásságának egy részét éppen úgy, mint a gyaykorlati gazdák, Bálás Árpád, Milhoffer Sándor, Kazal Zsigmond. Rodiczky Jenő, Ruisz Gyula, Dorner Béla nem elhanyagolható tevékenységét. Az agrártörténet tehát nálunk már e kezdeti szakaszában is egyaránt jelentette a termelés materiális tényezőinek, a termelő eszközöknek, termelési módozatoknak a történetét s az agrárnépesség mint társadalmi képlet (jobbágyság, parasztság) történetét. Ez viszont gyakorlatilag azt eredményezte, hogy ha egy kutató a jobbágy osztály vagy a parasztság bármilyen problémáját érintette, azt már az agrártörténetírók táborába is besorolhatjuk. Az agrártörténetírás így hivatkozik olyan elődökre, mint Bél Mátyás, Kollár Ádám, Tessedik Sámuel, Berzeviczy Gergely, Horváth Pál, Fényes Elek, s a pozitivista és liberáliskori történetírók egész sora, Szilágyi Ferenc, Márky Sándor, Gombos Ferenc Albin, Acsády Ignác, Borovszky Samu és mások. Sőt az újabb történeti iskolák az agrártörténetírásnak is új lendületet adtak. Míg Szegfű Gyula szellemtörténeti irányzata a gazdaságtörténet vakvágányát jelentette (A tokaji bortermelő lelki alkata), addig Mályusz Elemér helytörténeti, IIa Bálint, Szabó István, Holub József és mások népesség és településtörténeti monográfiái, valamint Domanovszky Sándor mezőgazdaságtörténeti iskolája lényegében a módszertani megalapozást hozták. A szigorúan vett társadalomtörténészek mellett azonban a gazdaságtörténet síkjára léptek azok a stúdiumok is, amelyek más aspektusból indultak el. A néprajz, a történelem-statisztika, a történelmi demográfia