A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 8. (Miskolc, 1969)
RÉGÉSZETI KÖZLEMÉNYEK - K. Végh Katalin—Kemenczei Tibor: A múzeum új régészeti kutatásai
lomány gyarapodását tette lehetővé, s ez biztosította a továbblépést a múzeumi anyag gyűjtésében, a tudományos munkában és az ismeretterjesztő tevékenységben egyaránt. Megnövekedett mértékben vált lehetővé a különböző földmunkáknál előkerülő leletek, a régmúlt korok egyedülálló emlékeinek megmentése, feltárása. Az 1962 óta végzett ásatások több ezer tárggyal gazdagították a múzeum régészeti gyűjteményét, amelyek tudományos feldolgozása nagyon sok adattal járult hozzá hazánk földje múltjának megismeréséhez. Megvonva az 1962—68. közötti időszak mérlegét, számolunk be az akkor végzett ásatásokról, azoknak tudományos eredményeiről. A legrégebbi leletek az újkőkorból, azaz 5—6000 évvel ezelőttről származnak. Három, az újkőkorban megyénk területén élt népcsoport településéből tártunk fel leleteket. Boldogkőváralján, Halmajon és Bükkaranyos-Földváron a bükki kultúra népének, Miskolc Sajó-parton és Szirmabesenyőn a vonaldíszes edényeket készítő népcsoport, míg Szerencs-Taktaföldváron a tiszai kultúra népének telephelyei kerültek a napvilágra. Az egyes népcsoportok neveivel kapcsolatban megjegyezzük, hogy az őskori népek neveit egészen a szkítákig nem ismerjük, csak többé-kevésbé azoknak anyagi kultúráját (kézművesség termékei, települési, temetkezési formák, gazdálkodási mód). így a régészettudomány ezeket a népeket, illetve anyagi kultúrájukat vagy emlékeik egy lelőhelyéről, vagy arról a területről nevezi el, ahol emlékeik előkerültek (pl. bükki, tiszai kultúra a Bükkben és környékén, a Tisza vidékén élt újkőkori népcsoportok). A Boldogkőváralján, a Tekerés-patak völgyében feltárt település igen fontos adatokat nyújtott a bükki kultúra népe történetének megismerésében. Az ásatás során a föld felszínétől 20 és 160 cm mélység között több egymáson fekvő, leégett ház maradványa került elő. Ezek a házak tulajdonképpen kisméretű, vesszőből font és agyaggal kitapasztott falú kunyhók voltak. Helyüket a kiégett anyagtapasztás halmai jelezték, amelyek darabjai megőrizték a vesszők lenyomatát is. Négy kőeszköz készítésére szolgáló hely, „műhely" maradványai is előkerültek itt, igen sok pattintott kőpengevel. A telep legjelentősebb lelete az egyik kunyhó mellől előkerült nagy edény, amely csaknem hatszáz pattintott kőpengét tartalmazott. Ezek a pengék a kőkorban univerzális szerszámok voltak, késként, bőrfeldolgozásnál kaparóként, sőt többet csontfoglalatba erősítve sarlóként is használtak. Vértes László ezeknek a kőpengéknek gyártási technikája alapján meg tudta határozni a Hernád-völgy újkőkori lakosságának eredetét. Szerinte az újkőkort közvetlenül megelőző időszakban a hegységekben élt vadásztörzsek telepedtek itt le, akik növénytermelő életmódra tértek át. A Bükkaranyos-Földváron feltárt újkőkori településrész, noha ott is a bükki kultúrához tartozó népcsoport élt, más jellegű volt, mint a boldogkőváraljai. Itt földbe mélyített gödörházakban laktak, amelyet agyaggal kitapasztott vessző fedett. A házak magas, ellenséges támadás elől jól védhető dombtetőn álltak. Az egykori lakók hagyatékát csiszolt kőbalták, igen szépen díszített agyagedények alkotják. A Bükkben az újkőkori lakosság települései barlangokban, természettől védett dombtetőn voltak. Ez arról tanúskodik, hogy valamilyen veszély elől védekezve választottak jól védhető, elrejtett településhelyeket. Ez a veszély az Észak-Alföldön élt másik újkőkori nép támadása lehetett. Ennek emlékanyagából is tártunk fel leleteket, nevezetesen Szirmabesenyő határában és Miskolcon a repülőtér melletti Sajó-parton. Agyagművességük kevésbé volt fejlett, mint a bükki embereké. Durvább, vastagabb falú edényeket készítettek, amelyeket geometrikus vonalak díszítettek. Az újkőkor végén a Tisza vidékén élt népcsoport egyik telephelyét a szerencsi Taktaföldváron tártuk fel. Az ásatás tanulsága alapján a Takta melletti mocsaras környezetből kiemelkedő dombon megtelepült újkőkori emberek főleg
