A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 6. (Miskolc, 1964)

Lajos Árpád: Hajnaltüze Borsodban

„Reggelig Juliskám, sej reggelig. (Dédestapolcsány) a tardi matyókéval, viszont a hajnalporkolás feltűnően szívós őrzésével inkább a barkóság felé húznak. E népszokás elterjedése Borsodban legdélebbre velük folytatódik, s velük is fejeződik be. A hajnaltűz kultusza végeredményben Északmagyarország nyugati területei felé mutat, s Borsodban a palócság keleti határainak kutatásához egy adattal hozzájárul. Azt látszik igazolni, hogy a palócság Borsodban ott határolódik el, ahol ez a népszokás lezárul: a Bükk hegység északi és nyugati szegélyein, valamint a Sajó folyó és a Szuha patak közti területen, a Száraz völgyön. A lakodalomvégző hajnaltüze (hajnalégetés, hajnalporkolás, hajnalporgolás) a maga lényegében megegyezik a régi farsangvégző mulatsággal (Lajos Árpád: „A domaházi ijó". Néprajzi Közlemények Bp. 1960. 4.). Csak szerepében tér el és több változatban él még. A lakodalom rendjéhez igazodik, ennek végéhez illeszkedik. Szervezője, irányítója a vőfély. Ö gondoskodik a tűzhöz kellő szalmáról. Még a közelmúltban a lakodalmas házak gazdáitól szerezte be, ma a T. Sz. Cs. útján biztosítja a szalmát, ö készítteti el a tűzhöz. Ö figyeli az időt, mikor pirkad az ég. Figyelmezteti a zenészeket, ad jelt nekik, hogy induljanak ki a lakodalmas házból a szabadba. Ö rakatja le a tüzelőt a fiatalokkal. A szaltnatűz meggyújtásának joga az övé. A táncot is ő kezdi meg. A szalmát a lagzis ház előtti utcarészen rakják le, a kapu előtt 8—10 méternyire, legszívesebben a hídon. A mennyiséget úgy osztják be, hogy tartalékszalma biztosítva legyen, mert a tüzet közben is táplálni kell.