A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 6. (Miskolc, 1964)

K. Végh Katalin: A sajószentpéteri avarkori leletek

tört indadísszel. Hátlapján három szegecs. A csüngőtagok lapos levéllel díszítettek. (III. t. 10—13.) 4. Bronzból öntött, áttört indadíszes veret töredéke, hátoldalán egy szegeccsel (III. t. 17.). 5. Bronzból domborúan öntött, piskótaalakú övforgó, hosszában gerinccel. Közepén szegecs, alatta bronzalátét. (III. t. 8.) 6. Vöröses-szürke, korongolt agyagedény (III. t. 7.). Sötétszürke, kézzel formált agyagedény (III. t. 16.). Nemrégen, 1963 januárjában a homokbánya őre hozott be a múzeumba két emberi csontvázat és egy sötétszürke, korongolt agyagbögrét (III. t. 15.). A több éven át pusztult avar temetőre vonatkozóan tehát csupán néhány sír leírásával és a bekerült, nem nagyszámú leletanyaggal rendelkezünk. A megfigyelt sírok nagyobbik részében a csontváz hanyatt, a test mellett kinyújtott karokkal feküdt. Ezektől eltérő temetkezési szokást mutat a 3., az 5. és a 12. sír. A 3. sírban, mint fentebb láttuk, a halottat hasrafektették, jobbkarját hátracsavarták, alsó törzsét levágták és kétfeléhasították (2 kép). Az avarkorban nem ismeretlen ez a temetkezési mód, előfordulásait Kovrig Ilona állította össze [4]. Eszerint egyaránt találunk példát a halott hasrafektetésére (alattyáni 11. és 448 [5]., ürbőpusztai 42. sír [6] és a végtagok visszahajlítására (Szentes-kajáni 257., üllői 93. sír, Keszthely-Dobogó [7]) is. Ez a temetkezési szokás az őskortól szinte csaknem napjainkig előfordul [8]. Gyökere a halott vissza járásától, ártó, rontó tekintetétől való félelem és védekezés ellene. Ezt a feltevést támasztja alá az, hogy a halott megfordításának szokása egyaránt megvan a női és a férfi, a szegény és a gazdag sírokban [9]. A sajószéntpéteri 3. sírban a halottat nemcsak megfordították, hanem testét feldarabolták, koponyáját is — helyzetéből ítélve — elválasztották a törzsétől, állkapcsát a medencecsontok elé tették. Ez a jelenség kettős óvatosságra mutat, a halott visszajárása ellen kétféle szokás együttes felhasználására [lOj. A koponya levágására szintén találunk példát az avarkorban (pl.: alattyáni 205., kiskőrösi 178. sír) [11]. László Gyula feltevése szerint a csonkítást a halott nemzetségének tagjai, s nem idegenek végezték [121. Kovrig Ilona úgy gondolja, hogy a koponya levágásával végleg megöltnek hitték az eltemetettet, s nem kellett többé tartani az elhunyt szellemének hazajárásától. Az üllői II. temető 124. sírjában a levágott koponyát ellenkező irányba fordították, s ezzel is a halott visszajárása ellen védekeztek [13]. A sajószentpéteri 3. temetkezésben szintén hasonló helyzetben találták a koponyát. A 4. sírban az állkapocs rendellenes helyzete és az idegen állkapocs odakerülése a sír bolygatottságával magyarázható. A 6. temetkezésben az állkapocs állati bolygatás révén is lecsúszhatott a mellre. Az 1., a 6. és a 11. sírban figyelt meg az ásató a csontváz felett hamut, a 12. sírban pernyét. Ez gyakori az avarkori temetőkben. A Kecel-határdülői temető 32. sírjában magasabb rétegben és a csontváz körül is faszennyomokat figyeltek meg [14], amelyek a halotti toron égő tűz nyomai [15]. A 106. alattyáni temetkezésben a csontváz felett 5 cm magasságban a földben szintén sok hamut találtak. Az is előfordult, hogy a halottat a tűz hamujával kevert földre fektették [16]. Jutáson a 75. sírban közvetlenül a halottra szórták az égő szalmát, hamut. [17]. A sajószentpéteri 12. temetkezésben a pernye a csontvázat keskeny sávban, négyszögalakban, 45 cm magasan vette körül, s ugyanilyen magasságban be is borította (3. kép). Ezt a jelenséget úgy magyarázhatjuk, hogy a széles sírgödörbe helyezett halottat közel 1/2 m. magasságig betemették földdel, majd e kis halom tetejére és oldalaira szalmát szórtak, ezután meggyújtották. Az alattyáni 325. és 587. sírban a halottra dobott földrétegen tüzet gyújtottak [18]. J. Eisner — aki a Devinska Nova Ves-i temetőben számos temetkezésnél figyelte meg ezt a szokást — véleménye szerint a sírban, a halott felett gyűjtött tűz a halotthamvasztás szokásának maradványa, vagy a halott visszajárása elleni védelmet szolgálta [19], Eddig csak a későavarkori temetőkben, s