A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 5. (Miskolc, 1963)

Tudományos ülésszak - Mádai Gyula: A miskolci Földes Ferenc Gimnázium szakkörének munkája a néprajzi és helytörténeti kutatásban

gyénk, ahol valamennyi település helyneveit összegyűjtötték. Diákjaink közül elsősorban Simon Béla és Bereczky Sándor kezdett hozzá Ernőd és Tiszalúc földrajzi neveinek az összeírásához. Tiszalúcon a községtől északkeletre van a „Messzelátó-domb". Erről ezt írja Bereczky Sándor: „Ez a domb a kurucidőkben tett jó szolgálatot. Voltak ilyen dombok a szomszéd községek határában is. Ezeken is haranglábak voltak felállítva. Ha jött a labanc sereg, az egyes strázsadombok harangszóval jelezték ezt egymásnak, addig, amíg el nem jutott a hír a szerencsi várba. Ezt tartja a néphit." A népi hitvilág megismerése szintén fontos feladatunk. Sok értékes adat kerül ebből is a kutatók birtokába. Hangszalagról bemutatom Kása Miklós, Rabin László, Móritz Miklós, Szabó Péter, Gyulai István nyári abodi gyűjtéséből a környéken jól ismert, de ma már csak emlékezetben élő gyógyítási eljárást. Tiszalúcon, a tsz dohánycsomózójában mesélnek, dalolnak a lányok, asszonyok. Romenda Norbert és Szurmin Rudolf a ,,Halálra táncoltatott lány" címen ismert ballada nagyon szép változatát vette fel hangszalagra. Munkánkban szerepet kap a mesék gyűjtése is. Romenda Norbert és Szurmin Rudolf Diósgyőr-Tatárdombon gyűjtött eredeti cigánymeséket. Munkájuk bevezetőjéből kiderül, hogy a szakköri tag megfigyeli adatközlője körülményeit, környezetét is, így szociográfiai szemlélődés is együtt jár tevékenységükkel. A gyűjtő áldozatot, fáradságot vállalva dolgozik: „Magnetofonnal a kezünkben léptünk be a házba. Egyszerű, de rendes, tiszta a belseje. Kellemesen csalódtunk, addig másképp képzeltük el a cigányok házát. Kezdetben bizalmatlanok voltak, de lassan felengedett a hangulat. Mikor másodszor mentünk, mesélőnk a telep egyetlen televíziója előtt ült, de kérésünkre felállt és jött mesélni. Legutolsó utunk volt a legeredményesebb, de a legnehezebb is. Március 16-án óriási hóviharban indultunk el Tatárdomb felé. A szél millió éles hókristályt vágott szemünkbe. Az úton 50—80 cm magas hóbuckákon bukdácsoltunk át. Nem egyszer térdig süppedtünk a hóba. Nagynehezen elértük a kis házat, ahol mesélőnk szívesen fogadott. Lassanként megtelt a szoba, sokan figyelték és közbeszólásaikkal nyilvánították véleményüket az éppen hallott mese fordulatairól." Upponyi utunkon megismerkedtünk egy bükki község életével. Hang és Cilmszalagok, rajzok, kézirat, fényképek, tárgyak őrzik a kirándulás emlékét. A régi munkás-, bányászélettel is megismerkednek a „magyar Ruhr-vidék" diákjai. Upponyban megfigyelték a bányászcsaládok új lakótelepén élők körülményeit. Elbeszélgettek idős bányászokkal, lehetőségük nyílt az összehasonlításra. Miskolcon néhányan a fejlődéssel eltűnő iparágakkal foglalkozik. Ennél a munkánál jól felhasználják az írott forrásokat is. Egy mai munkás-közösség szociográfiai vizsgálatainál a régi munkáséletet is megismerik. Magnetofonszalagra vették idős szakmunkások visszaemlékezéseit. Az első világháború előtt és alatt különösen sanyarú sorsuk volt a MÁV-járműjavító munkásainak: Élénken emlékszem vissza arra az időre, amikor apámnak ebédet hordtam. 1912— 13-ban volt ez. Az ebédidő akkor másfél óra volt. A műhelyet elhagyták a munkások, kint ettek a gyepen. Télen a Bunkóban egy kecskelábú asztalnál fogyasztották el ebédjüket. Ebéd után kártyáztak, olyan kártyával, ami a kezüktől olajos, zsíros volt, lapjait csak ők ismerték meg. Nagyon jól emlékszem arra, hogy abban az időben mennyi rongyos, sápadtarcú ember jött ki a műhelyből. A munkaidő 10—14 óra volt. A Jézus-kútnál laktunk, kb. 4 km-re apám munkahelyétől, így majdnem egy órába telt, míg elért a műhelybe. Apám kerékgyártó volt, a háború alatt az üzemben mankókat készített. Akkordban dolgozott, 1 Etilért kapott egy mankóért. Bizony, nagyon kellett magát hajtani, hogy megkeresse a családnak valót." Szakkörünkben kollektív munka folyik. Vannak rajzolóink, fényképé-