A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 5. (Miskolc, 1963)

Tudományos ülésszak - Deák Gábor: Hozzászólás

nyezésektől is függőón, sor kerül a tokaji muzeális értékű borpince, a szendrői kékfestő-ház, a diósgyőri és szerencsi várak) esetleg ezek egy részének), múzeumi jellegű bemutatására is. A múzeum gyűjtő feladatainak ellátásához a technikai berendezések biztosítása (kis tehergépkocsi) is szükséges. Végül foglalkoznunk kell a múzeum kiadványaival is. Az Évkönyv 3. kötete rövidesen megjelenik. Előkészítés alatt áll az 1964 első felében megjelenő 4. kötet is. Hosszabb szünet után folytatni kívánjuk, a Megyei Múzeumok Baráti Körének közreműködésével, a Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei kiadását. Folytatjuk a Múzeumi Füzetek sorozatot is, továbbá egyes nagyobb lélegzetű tanulmányoknak önálló kötetben történő közlését is, mint az idén a Palóc népköltési gyűjteményt, úgy jövőre a megyei néprajzi pályázat eredményeit fogjuk külön kötetben közreadni. Kiadványaink írói közé szeretnénk bevonni a megye történetével, néprajzával, természetrajzával foglalkozó és a múzeumi szervezeten kívül álló kutatókat is. Meg kell még említenem, hogy kiadványaink révén már eddig is jelentős külföldi cserekapcsolatot sikerült teremtenünk. Ma 86 intézménnyel állunk rendszeres cserekapcsolatban és ennek révén az elmúlt évek folyamán 447 kötet értékes könyvhöz és folyóirathoz jutottunk hozzá, mely munkánkban nagy segítséget jelent. Az elhangzottakban kívántam a jelenlegi kiindulási helyzetben a megye főbb múzeumi problémáit és feladatait összefoglalni. Az egyes szakterületeket illetően a következő előadások hivatottak konkrét utakat megjelölni és a feladatokat szorosabbra vonni. Biztos vagyok abban, hogy felügyeleti hatóságaink támogatásával kollektívánk az előttünk álló nagy feladatokat sikerrel oldja meg és kultúrpolitikai célkitűzéseinknek megfelelően színvonalas és kiterjedt múzeumi munkát fogunk tudni végezni. KOMÁROMY JÓZSEF DEÁK GABOR (Hozzászólás): A Magyar Történelmi Társulat megalakulásakor ezt írta címerébe: „Emlékezzünk régiekről". Valamikor ez a jelmondat valóban a múltra való emlékezést jelentette. Hivatalos körök szívesen is vették a két világháború között, ha a múlthoz menekülés, a „búsmagyarság" kitölti az emberek érzelmi életét, s a múlton való merengésben, mintegy kábulatban tarthatják a tömegeket, hogy ne látszódjanak a társadalom ellentmondásos kérdései. Hóman Bálint ezeket írta „A magyar történetírás új útjai" című könyvében: „Az egész világot lángba borító nagy háború és a forradalom élményei, régi állami szervezetek és közjogi kapcsolatok bomlása, újaknak keletkezése, a liberalizmus eszméinek, politikai és gazdasági rendszerének világszerte észlelhető lassú, de fokozatos bomlása, korunk újszerű gazdasági, társadalmi politikai és kulturális problémái és a nyomukban kelt új eszmeáramlatok, rendszeralkotó törekvések, állami és szociális szervezkedések, egy születő kor ezernyi vajúdása mellett az emberi közösségek, a nemzetek, az egyének életének jelenségeit vizsgáló történelem sem haladhat el érzéketlenül." ő akkor világosan az idealizmus jegyében mutatta be az új történetírás útjait, belesorolva a Szekfű Gyula, Erdélyi László, Domanovszky Sándor és mások szintetikus törekvéseit is. — Ma már — a Századok múlt évi tanulmányai alapján is — tisztán el tudjuk határolni Szekfű Gyula történetírásaiban is azt, ami nosztalgia volt és azt, amiben meglátta valóban a haladás útját. Csakhogy ez nem vethető össze a Hóman-féle egyoldalú „idealisztikus" szellemtörténeti szemlélettel, még akkor sem. ha szándékosan lekicsinyítve annak merőben reakciós tendenciáit, csupán módszertani, metodikai foga-