A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 3. (Miskolc, 1956)

TANULMÁNYOK - Lajos Árpád: Egy ismeretlen hangszer a félnomád pásztorkodás idejéből

szájrész felé eső végéin látszik, hogy hosszában is el van vágva, majd a hoszszanti kettévágás mentén össze van illesztve, tehát két hosszanti féldarabból áll. Keresztmetszete a két végén kör, egyebütt, mintegy 8—10 cm-nyire a végektől befelé: ellipszis, melynek kisebb tengelye a kürt görbületi tengelyére merőleges, tehát a kürt a görbületre merőlegesen kissé oldalt nyomott. A ráhúzott lóbél a kürt mindkét végén le van vágva. Ezenkívül: a síprész felé eső vég 2,5 cm-nyi szakaszon lóbélből sodrott húrral van többszörösen sűrűn körültekerve, innen számítva a vastagodás irányában 3'5 cm-re található az első, lóbélhúrlból háromágba font gyűrű, egyszeresen rácsavarva és megkötve; a következő gyűrűzés 21 cm-nyire latba tó, ugyancsak három ágba font lóbélhúrból, de kétszeres rácsavarással; ettől 48 cm-nyi távolságban van az utolsó, harmadik gyűrűzés, mely teljesen megfelel a másodiknak. A három gyűrű nemcsak rögzíti a kürtöt, hanem díszíti is. A »csutora« bodzafából faragott és vájt 11 cm hosszú, csőalalkú síp, melynek a megfúvás irányába eső, vastagabbik része lecsapott fülű kutyafej alakra van faragva. Belső kivájása tölcsérszerű. A síp vékonyabbik vége úgy illik bele a kürtbe, 'hogy kenderkóccal kell becsavarni, ezáltal a megfúváskor a levegő kiszűrődése meg van akadályozva. Kb. 2 cm-nyire tolható a kürtbe. Az egész hangszer súlya a csutorával együtt 1020 gramm. Elkészítésének technikája megegyezik a Martos Ferenc tulajdonában lévőével, így ezt bátran alapul vehetem. Martos Ferenc öreg kondása (neve sajnos ismeretlen) a Mezőkövesdtől északra húzódó bogácsi erdőben nevelte és vágta ki a kürt fáját. Kis jávorfa csemetét neveigetett: arra szoktatta, hogy oldalhajtás nélkül növekedjék. Mihelyst a csemetén egy oldalrügyet észrevett, mindjárt leseperte. A mezőkövesdiek egyébként tudnak arról, hogy pásztoremberek több ilyen facsemetét szoktak kiszemelni és rügytelenítéssel nevelni, hogy legyen tartalékban elég. A kb. 2,5 méter magasra megnőtt csemetét a kondás kivágta és két végén egyenesre faragta. Ez a törzs természetes, enyhe hajlásával már mutatta a kürt alakját. Ezután lehántolta, aztán a görbület főtengelye mentén ügyesen kettéhasította. A két félrészt görbe pengéjű késsel kivájta és természetes faenyvvel összeragasztotta, oldalt kissé összenyomva úgy, ahogy azt fentebb leírtam. A ragaszték famézgából készült; legalkalmasabb volt a szilvafa »csipája«. Ezt összegyűjtötte, összenyomkodta, egy kis forróvízzel megkeverte s már kész is volt a legjobb enyv. Az összeillesztés és ragasztás után történt a beburkolás és gyűrűzés lóbéllel. A lóbél megszerzésére a pásztorembernek mindig bő alkalma volt. A kövesdi öregek már arra emlékeznek, hogy a ló levágását és felbontását sokáig csak pásztoremberek végezték- A belet sohasem volt szabad sóval preparálni. Fel kellett fújni, s egyszerűen csak kiszárítani. Az így tartóssá tett lóbelet vízbeáztatás után lehetett felhasználni, így a kürt bevonására is. A lóbél-huzat megóvta a fakürtöt az időjárás pusztításától. A gyűrűzésre a kondás a lóbelet vékony csíkokra vágta, összesodorta, s az így nyert húrokat három ágba fonta. A csutora kifaragása bodzafából történt, a bodzafa laza belének tölcsérszerű kivájásával. A lóbeles kürt erős tüdővel fújva, igen messzehangzó, átható, tömör hangot ad. A mi fákürtünk hangterjedelme több, mint egy oktáv. Hosszúsága és súlya miatt csak két kézzel emelhető a szájhoz, s menetközben nem fújható. A kondás a csürhe kihajtásakor már csak azért sem használhatta, mert karikásostorával terelgetnie kellett, s ez a hosszú, nehézkes hangszer akadályozta volna a karikásostor kezelésében. A lóbeles fakürt funkcióját tehát máshol kell keresni. A lakott részektől távolabbi területeken volt használatban, s méghozzá abban a korban, amikor a szilaj pásztorkodás! Mezőkövesd népe is jól ismerte, s a lakosság egy rétege maga is szilaj pász tor volt. A XIX. sz. közepéig, amikor az intenzív földmívelés még nem volt kifejlődve, Mezőkövesd állattartása nemcsak ólas állattenyésztés volt. Az itteni öregek emlékezete szerint volt rideg jószágtartás is. Még a disznópásztorok is, mikor az u. n. »nagy nyájakat^ kicsapták a környékre, hónapokat töltöttek kint a szabadban a kondákkal (Szent György naptól őszig). A nagy nyájakat karámokban tartották, melyek részben fedettek voltak. Az anyakocákat a fiaz-