A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 2. (Miskolc, 1955)

TANULMÁNYOK - Leszih Andor: Móra Ferenc és Miskolc

Móra nem hajszolta a látnivalókat, az u. n. érdekességeket. Pihent, mikor itt volt. Sohasem felejthetjük el ittlétének napjait. Azokat a kedves délutánokat sem, amikor Marjalaki Kiss Lajos kedves barátunk avasi pincéjében vele együtt lehettünk és ez a nagy szeretet késztet minket, az ő miskolci barátait, jóismerőseit arra, hogy legutolsó ittlétének — 1933 május 16 — emlékezetére azóta minden év május 16-án ott összegyűlünk, róla megemlékezünk, emlékeinket felújítjuk, nézzük a pince falán elhelyezett emléktáblát, melyen ez a felirat van: „Itt volt utoljára gondtalan és boldog Móra Ferenc. 1933. május 16." A következő évben: 1934. február 8-án meghalt. Az év október 20-án a Szegedi Dugonics Társaság s a miskolci Lévay József Közművelődési Egyesület itt, Miskolcon, Móra emlékünnepet rendezett a soha el nem felejthető nagy magyar író, s az áldottlelkű, melegszívű jóbarát emlékezetére. Még meg kell emlékeznünk Móráról, az ásató régészről s a múzeumigazgatóról. Nagyon távol állott az u. n. íróasztali tudósoktól, akik könyvtárakat öszszekutatva csak analógiákat, elméleteket keresnek. Nem szerette a leleteknek sivár felsorolását sem. Nagy múzeumi és írói elfoglaltsága mellett kevés régészeti tanulmánya jelent meg. Nagyon szeretett ásatni. Ugy tudom, száznál több nénvándorláskori temetőben négyezer sírt ásatott fel. Azonkívül sok őskori leletet. Pihenés volt neki agyonrobotolt életében egy-egy ásatás, mikor múzeumi, írói, szerkesztőségi íróasztalát, felolvasási gondjait, nagy népszerűségével járó társadalmi kötelezettségeit elfelejtve kivehette magát Szeged mérhetetlen történelmi kincseket rejtő nagy határába ősöket ásatni s mindegyik sírból tudományt, új adatokat, új megfejtéseket szerezni. 1912. évben írja nekem: Egy jó fogás maradt még a Kremenyákból a múlt évről, azt most kell megmentenem, mert az uraság szét akarja hordatni. így hát ásatok államsegély nélkül, ázva. fázva, sárban, csak szombaton jövök haza melegedni, megmosódni ... ebben az embertelen őszben. A kenyeret adó föld történetét kutatta ő elsősorban, nem a régi tárgyak csodálatos formái ejtették régészlázba, a magyar bölcs kereste a kiegészítő színeket ahhoz a képhez, amit ö a magyar föld szegény embereiről olvan igazán megírt. Mert sokat látó szemei elől eltűntek az évszázadok, évezredek, térben és időben összeolvadt minden, amit meglátott, a sírokban rejlő régi múlt, s a sírt ásó jelen magyar képében. Roppant áttekintő, felértékelő ereje, képessége volt. Ebben a munkában nem ért rá apró részletekkel, kis értekezésekkel bíbelődni. A szépen elskatulyázott sírleletek ezreit majd valaki gondosan feldolgozza, neki minden arra volt jó, hogy a nagy lényeget meglássa. Sokat olvasott és vérbeli régész volt. bár ő mindig azt mondta, hogy az írók azt állítják róla, hogy régésznek kiváló, a régészek pedig, hogy mint író milyen nagy. Mint múzeumi igazgatót is a szív és lélek jellemzi. Mindig azt tanította, hogy a múzeum mindenkié, de aztán ő mindenkit oda is vonzott a múzeumához. Tőle tanultuk, hogy a kis diákot éppen olyan szeretettel és készséggel kell segíteni, mint a tudós kutatót. Nem a szellemi kiváltságosaké tehát a múzeum, a könyvtár, de mindenkié, sőt mivel a tudós el tud a maga lábán járni, a múzeumi igazgató a járni nem tudókat segítse. írásaival a múzeumot is népszerűsítette. Hányszor fürdött meg a lelkünk az ő humorának derűjében, mikor a múzeumi eseteit olvassuk. Nem kitalálások, tényleges valóságok voltak ezek. Máshol is megtörténnek ilyenek, csak éppen Móra-szív ós Móra-megfigyelés kellene hozzá, meglátni és felcsipegetni az életnek ezeket az apró finomságait, bölcsességeit, vagy emberi tökéletlenségeit és Móra-toll úgy megírni tudni, hogy léleknevettető remekmű legyen belőlük. Mint múzeumi igazgatónak, ezerféle dolgot kellett elvégezni. Meg is írta ezt az elődje: Tömörkényi István halálakor: „mert sajátos hivatal egy vidéki múzeumi igazgatóé, még ha méreteiben olyan hatalmas és anyagában gazdag intézetnek az élén áll is, mint a majd százezer kötetes és évente 70—80 ezer embertől látogatott szegedi kultúrpalota. Kifelé tekintély és méltóság, befele robot és néha ajtónyitogatás. A szegedi kultúra képviselője az európai kultúrközösségben, — kis diákok útbaigazítója iskolai dolgozatokhoz való puskák készítésében. Régiségbúvár és írnok, megfizethetetlen kincsek kezelője és