A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 2. (Miskolc, 1955)

TANULMÁNYOK - Leszih Andor: Móra Ferenc és Miskolc

Móra Ferenc és Miskolc LESZIH ANDOK Móra nemcsak írásaiban, de az élet­ben is szív- és lélekember volt. Ezért szerettük meg mi, miskolciak is, mikor ittjárt előadásokat tartani, vagy erre­felé jártában pár napot itt pihenni. Legelőször 1905. évben volt Miskol­con. A Vidéki Hírlapírók Országos Szö­vetsége közgyűlésén Kulinyi Zsigmond­ról, a szövetség elnökéről tartott em­lékbeszédet. Az ünnepség után nagy társasággal jött be a múzeumba. A mis­kolci Közművelődési Egyesület főtitká­ra az ebéden nagy beszédet, mondott a magyar beszéd és magyar írás tisztasá­gáról. Politikai közéletünknek egyik u. n. „tekintélye" észrevette, hogy az ak­koriban még kiállított Betalli-féle ten­geri kagyló és csigagyűjteményünk né­melyik darabján véletlenül rajta ma­radt a gyűjtő — német szövegű —meg­határozó cédulája. Gúnyos hangon esett neki a főtitkárnak, hogy egy magyar közművelődési egyesület múzeumában németül oktatjuk a látogatókat. Múze­umunk akkor még csak hat éves volt, tekintettel az ajándékozó miskolci csa­ládja nagy tekintélyére, ezt a követ­kező években úgyis raktárba helyezett és Miskolcot nem is érdeklő gyűjte­ményt, ahogy megkaptuk, úgy állítot­tuk ki ideiglenesen, hiszen a tengeri csigákhoz itt senki sem értett, hát bi­zony egy-két németszövegű cédula ott­maradt a kiállítási szekrényben. A jó­lelkű Móra az egymásnak akaszkndó két ember minden mérgét az ő bájos­derűs-bölcs mosolyával lecsillapította, megmagyarázván, hogy az ilyen idegen vonatkozású gyűjtemény darabjainak némelyikén véletlenül rajtamaradt né­metszövegű cédulák miatt nem esett sérelem a magyar nemzeten. A vita el­simult. Szavában nem volt sem a lai­kust kioktatni akaró fölény, sem az, hogy ő most egy alig pár éves múzeu­mot akar jóindulattal megvédelmezni. Olyan természetes volt ez, mint ami­lyen természetes volt ő minden tettében és szavában haláláig. Igazában azonban 1908-ban Kolozsvá­ron ismertem meg, mikor ott a vidéki múzeumőrök részére egy kéthetes ré­gészeti tanfolyamot rendezett a Múzeu­mok Főfelügyelősége. Posta Béla tanfo­lyamvezető, egyetemi tanár, engem Móra Ferenccel egy szobába osztott be. A tanfolyam kezdő napján az én vona­tom korán reggel érkezett Kolozsvárra, azért már előre írtam neki egy mente­getőző levelet, hogy korán fogom fel­zavarni. Ezt írta rá: „Ami a korán való érkezését illeti, azzal is lekötelez, ide­jében fel fog ébreszteni. Mi, vidéki mú­zeumőrök kénytelen kelletlen sokoldalú emberek vagyunk s nincs benne meg­lepő, ha ön most ébresztő gyanánt fog szerepelni." A kolozsvári két hét ne­kem felejthetetlen maradt egész éle­temre. Reggeltől-estig együtt voltunk. Megismertem, beleláttam a lelkébe s az első perctől kezdve éreztem szívé­nek, barátságának a melegét. Beszél­tünk eleget múzeumról, régészetről is, de legtöbbet a családról, kisleányáról, a műveiben is sokat emlegetett Panká­ról. Szívét sohasem láttam olyan ki­tártnak, mint mikor róla volt szó. Aztán jött a háború, ami megakadá­lyozta, hogy találkozhassunk. Levelei­ben leírta azt a munkát, amit végzett. „Amióta a világ ég, még nem feküd­tem le azon a napon, amelyiken felkel­tem." Háború után többször jött Mis­kolcra, erre vezető útja közben is ki­száll itt pihenni. Előadásokat tart a Gazdakörben. Csodálatos varázsa volt egy ilyen szereplésének. Ünneplők ra­jongják körül, alig tud időt szakítani arra, hogy bejöjjön egy kis időre a múzeumba. Kis irodám látogatói jön­nek, a múzeum barátai, jóakaró segítő­ink s ahogy elkezd beszélni, szűk lesz a kis szoba s mi újra egy felejthetet­len Móra-előadást sorozhatunk életünk legszebb élményei közé. 1929. évben kétszer is volt itt. Egyszer, mikor a dunántúli városok kulturális szövetsé­ge itt tartotta a közgyűlését, azon itt volt a közokt. miniszter: Klebersberg Kunó is. Akkoriban jelent meg a Mú­zeumok és Könyvtárak Országos Főfel­ügyelősége által készített szervezeti sza­bályrendelet a vidéki múzeumokról. A gyűlésen Móra is felszólalt. Azt mond­ta: Olyan ez, mint mikor ő elment Sze­geden egyszer, az Alsóvárosban lakott, borbélyához, látja, hogy a borbélymű­hely ajtajára egy nagy üres fazék van

Next

/
Oldalképek
Tartalom