Németh Györgyi szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 2. Industria et Societas 1. Manufaktúrák és kora tőkés ipari kisvállalkozások. Sátoraljaújhely, 1991. október 3-4. (Miskolc, 1994)

TAKÁCS Péter-UDVARI István: Adalékok a Felső-Tisza-vidék sógazdálkodásáhoza 18. század végéről (Máramarostól Szepesig)

feküdt a sóbányáktól Cseke is, ezért ők csak „keveset kereskedhettek" a sóhordással. Kálmánd lakói pedig azt vallották, hogy „Károlyban sóház lévén, jó útban sót szállíthatnak pénzért, de még eddig a lakosok arra nem igen érkezvén, kevés hasznot láttak belőle". Nagykároly lakóinak egyszerűbb volt a helyzetük. Helyben volt a sóház. Nem is feledték megemlíteni: „a Sóház is helyben vagyon, a sónak szállításából is pénzelhetnek keveset" - mondották. Voltak falvak, melynek lakói egyszerűen és tömören vallottak: „ez beneficium van", mármint a sószállítással pénzt kereshetnek: Feketefalu, lloba, Sebespatak, Hidegkút, Felsőújfalu. Uszka lakói bevételeiket csökkentendő, kicsinyítették a „lehetőséget", mondván: „Só hordással keresnek igenis egyszer-másszor keveset-keveset, mikor reá érkezhetnek a marhás emberek". Csanálos marhás gazdái viszont egyéb elfoglaltságuk miatt nem élnek ezzel a lehetőséggel: „Szatmáron ugyan három mérföldnyi distantiara Sóház vagyon, de a só szállításában és abból való pénzelésben módgyok nincsen, minthogy egész esztendőben a házi és mezei munkában foglalatoskodnak". Mindezen kusza szövevényben is kialakult Szatmár megyében két fő sószállító útvonal. Az egyik Máramarosszigetröl Szatmárra vezetett. Ezt az utat több-kevesebb rendszerességgel az alábbi települések igás állattal rendelkező gazdái járták sóval terhelt szekereiket gardírozva: Bujánháza, Bikszád, Lekence, Kőszegremete, Rózsapallag, Adorján, Avasújfalu, Komorzány, Kányaháza, Vámfalu, Újváros, Túrvékonya, Terep, Tartócz, Nagypeleske, Felsőfalu, Kölese. A másik útvonal Szatmárból vezetett Nagykárolyba. Bár az ez útvonal az előzőnél sokkal rövidebb volt, de talán nehezebb annál. Valahány falu lakói itt szekerezték a sót, mindannyian megemlítették, hogy „mikor az idő engedi és nagy sár nincsen, vagy az árvíz meg nem gátolja", csak akkor szállíthatják a sót. Ezt az utat az alábbi települések úrbéresei „rótták": Bagos, Domahida, Pere, Vetés, Kaplony, Gécz, Dob, Darah. Ugocsa, Bereg és Szatmár megyék mellett Ung vármegye volt még viszonylag elérhető távolságra Máramaros megyétől. Ung megye paraszti vallomásaiból sok község anyaga elveszett. Többek között az egész ungvári domíniumé, ahonnan valószínűleg sokkal többen „járták" - uradalmi parancsra is - a sóházak közötti utakat, mint a megye más részeiből, bár a közlekedési viszonyok e megyében sem tartoztak a legjobbak közé, s a tarkányi sóházat ellátták készletekkel a hajósok, de az ungvári sóházba Munkácsról kellett többnyire szállítani a sót szekéren, s Ungvárról Breznára ugyancsak szekérrel. Lévén Ungvár is, Brezna is az ungvári domínium része, ezen útvonalon szinte biztosra vehetjük, hogy az uradalom „szegénysége", az úrbéresek szekerezték a sót. Mind az ungvári, mind a tarkányi, de még a megyén kívül eső munkácsi