Németh Györgyi szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 2. Industria et Societas 1. Manufaktúrák és kora tőkés ipari kisvállalkozások. Sátoraljaújhely, 1991. október 3-4. (Miskolc, 1994)

TAKÁCS Péter-UDVARI István: Adalékok a Felső-Tisza-vidék sógazdálkodásáhoza 18. század végéről (Máramarostól Szepesig)

hadiállapotok okozta sóutaztatásban és a szállított só mennyiségében mutatkozhatott. Ahhoz még nem volt kellő időnk, hogy az ország egészének sóforgalmazásához szolgáljunk adalékokkal, s megkíséreljük a Magyar Királyság egészére kiterjeszteni vizsgálódásainkat. Amennyiben a tudomány ezt igényli majd, a későbbiekben szívesen megtesszük, de most csak a Felső-Tisza-vidék, pontosabban Máramaros, Ung, Ugocsa, Bereg, Szatmár, Szabolcs, Zemplén, Sáros, Gömör, Abaúj, Torna és Borsod vármegyék területén vizsgálódtunk. Tettük ezt azon egyszerű oknál fogva, mert az úrbérrendezéskor „kivett paraszti vallomásokat" eddigelé csak ezen vármegyékben volt módunk és időnk e szempontból áttekinteni. Az eddigi vizsgálódásunk alapján is kirajzolódnak a paraszti sóforgalmazás módozatai, a sóházak holdudvarai, a tipikus sószállító útvonalak. Ezt követően már csak térben kell kitágítanunk vizsgálódásunk körét, hogy megrajzolhassuk azt a mindennapi szükséglethez mindenkor igazodó hatalmas mennyiségű tutajozást, szekerezést, aminek eredményeként minden fogyasztóhoz eljutott a kellő mennyiségű só. Tudnunk kell azt is, hogy a sóforgalmazás kincstári monopólium volt, a Kamara tehát gondoskodott róla, hogy a lehető legolcsóbban, ha szükség volt rá, jobbágyi kény szerfuvarral, forsponttal juttassa el a sót rendeltetési helyére. A magyarországi sóbányászat egyik központja Máramaros megye volt. Az itteni sóbányákról elismerőleg szólt Fényes Elek is. Országleírásában az alábbiakat mondotta: „Legnagyobb fontosságú ásványa Máramarosnak a só, melly itt oly kimeríthetetlen mennyiségben találtatik, hogy ez egyedül az egész országnak szükségletét kiszámíthatatlan időkig pótolhatná". Fényes azt is tudta, hogy a sólelőhelyek kibányászására kincstári telepeket hoztak létre, s magát a sóbányászatot Máramarosba betelepített németek végezték. Külön is megemlékezett Kerekhegy falu „nevezetes sóbányáiról", Sándorfalva és Sófalva „hajdan gazdag sóbányáiról", a Máramarosszigethez közel fekvő Rónaszék „nevezetes és igen gazdag sóbányáiról", mint ahogyan Szlatináról is, ahol „vannak... a kincstárnak jövedelmes sóbányái, melyeket Handálnak neveznek". A „handáli ezerre menő lakosok mindnyájan bányászok, tisztek és kézművesek, vagy szolgák". Aknasugatag „sóbányáiban - állította Fényes - igen szép fehér só vágatik".

7 Elismeréssel szólt szerzőnk a Sáros megyei Sóvárról is, mely település három részből állt a 18. században: Sóvár, Sóbánya és Sváb utca. A mezőváros „legnagyobb nevezetessége - mondotta - sófőző intézete. 1575 körül legelőször fedeztetett itt fel kősó, s későbben 5 bányaüreg míveltetett, hanem jelenleg csak a Leopold nevű van folyamatban. A sóvíz ökörbőrbül készült tömlőkkel huzatik fel, s csatornák segedelmével az itten lévő 6 medencébe (cisterna), s innen a főzőházakba s kazánokba vezettetik. Az évenkénti sónyereség 101 ezer mázsára megyén, s a főzőházaknál 110 ember, a sóhordók készítésével 24 bod-