Németh Györgyi szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 2. Industria et Societas 1. Manufaktúrák és kora tőkés ipari kisvállalkozások. Sátoraljaújhely, 1991. október 3-4. (Miskolc, 1994)
VERES László: A tőkés kisvállalkozások Gömör vármegye ipari szerkezetében a 19. század második felében
gét. A mész felhasználói elsősorban a cukorgyárak voltak (Hatvan, Szerencs), az építőipar kevesebb mennyiséget igényelt, ugyanis a jelentések alapján a három megye területén nagyobb építkezések nem folytak. Rendkívül fontos volt a lakosság életében a gubicsgyűjtés, a cserhántás, a méhészkedés és a sonkolyos mesterség. A 19. század 60-70-es éveitől a bőrgyárak már viszonylag elenyésző mennyiségű cserre tartottak igényt. 1890-ben az igényekkel kapcsolatban így fogalmazott a kamarai jelentés: „.. .a bőrgyárak üzemüket korlátozták és más fajta cserző anyagok használata mindinkább elterjedt, amire a gyárakat a verseny szorítja. Csupán a hadseregnek szállító gyárak maradnak meg a csernél, mert itt csak az így cserzett bőr fogadtatik el". A gömöri vasútállomásokról az igény fokozatos csökkenése ellenére még 1890ben is 300 vagon csert indítottak útnak. A begyűjtött és elszállított cser és gubics mennyisége a 19. század közepétől csökkent fokozatosan, 2500-3000 tonnáról 3^00 tonnára esett vissza. Az egyre csökkenő mennyiségű nyersanyagot a hazai gyárak mellett németországi üzemekben is felhasználták. Gömör „híres áruja" volt évszázadokon keresztül a méz és a viasz. A megye északi részein faköpűkben, a déli részeken pedig szalmaköpűkben végezték ezt az ősi mesterséget. A méhészkedés lényege abban állt, hogy a törzsek rajzását szabadjára hagyták, majd augusztus-szeptember környékén a telelésre szánt törzseket kiválasztották. A többit lekénezték és selejtestől eladták a mézeskalácsosoknak, a sonkolyt pedig a sonkolyosoknak. A méz különösen akkor biztosított komolyabb jövedelmet, ha az Alföldre szállították értékesítésre. Gömörben 22-24 forintba került a méz mázsája, az Alföldön 10 forint haszonnal lehetett eladni. A méztermelés volumenje a kamarai becslések szerint a század végére a 19. század elejinek közel tizedére esett vissza. Évente 3000 mázsa körül stagnált a méztermelés. A visszaesés a kereslet csökkenésével állt összefüggésben, ugyanis a nagy cukorgyárak létesítése után egyre inkább háttérbe szorult a méz használata. Másrészt pedig az egykor híres gömöri mézeskalácsos mesterség hanyatlásával. A 19. század közepén még közel 400 mézeskalácsos volt Gömörben, a 80-as évektől kezdve már csak 10-15 mester próbálta műhelyét fenntartani. Amíg a gömöri méz iránti kereslet folyamatos csökkenése szembetűnő, addig a méhészkedés másik terméke, a viasz nagy keresletnek örvendett. Helyi forgalomban 120-125 forint volt a viasz mázsájának ára. A megye jól értékesíthető viaszát Galíciába és Oroszországba exportálták, „hol az ortodox rítus szerint az egyházi viasz-gyertyák fogyasztása még igen jelentékeny". A gömöri ipar szerkezetének felvázolása után megállapítható, hogy létezett egy évszázados hagyományokra épülő, magyarországi viszonylatban is számottevő vasipar, amely a vasércbányászattal együtt a nagyipart képviselte. Az ipari struktúra másik pólusát jelentő kisipar a foglalkoztatottak számát tekintve