Németh Györgyi - Veres László szerk.: Manufaktúrák Magyarországon 1. Manufaktúratörténeti Konferencia Miskolc, 1989. október 16-17. (Miskolc, 1989)

Takács Péter-Udvari István: A manufaktúra ipar alapjait képezhető háziipari tevékenység Szabolcs, Szatmár és Zemplén megyékben 1772-ben

szonvételek jelentősebb helyet töltenek be az itteni úrbéresek életében.mint a Szatmár vármegyeiekében. Mielőtt még konkrétabban szólnánk a zempléniek szőlőkaró készítéséről, meg kell jegyeznünk, hogy ebben az időben kétféle módon állították elő a szőlőkarókat: egyrészt rönkökből hasították ékekkel. Ezek tartósabbak voltak. Egy-egy ilyen hasított karó 8-10 évig is „szolgált" a szőlőtőke mellett. Másik módja a karókészítésnek - és ez volt a gyakoribb -, amikor karvastagságú fiatal fákat vágtak ki, és hegyeztek meg a lakosok. Ezek a karók két-három év után elkorhadtak, használhatatlanokká váltak, gyakrabban kellett őket cserélni. Jobbágyszolgáltatásként azonban elsősorban ilyeneket kellett a Hegyaljára szekerezni, szályakon, tutajokon leengedni Tokajig, hogy onnan fuvarosok, robotozók, felhasználók tovább vigyék a szőlőskertekbe. Természetesen voltak földesurak, akik a jobbágyaiktól „hasított" szőlőkarót követeltek robotban is, mint például a Pothurnay uraság szukái jobbágyaitól, akik évente 3000 szőlőkarót készítettek uruknak, semmi más szolgáltatással nem tartoztak. Robotban hasították a szőlőkarót Alsó- és Felsőladiskóc jobbágyai is, mint ahogyan Abara úrbéresei. Szőlőske jobbágyai és zsellérei minden évben 500-500 szőlőkaróval tartoztak egyenként földesuraiknak, s azokat fel is kellett szállítaniuk a szőlőhegyre. Perbenyik község lakői Sennyey Imre szőlőjébe szállították robotban a szőlőkarókat. Karókat hasogattak Ond lakói. Bekecs község jobbágyai. Robotba hajtották karót hasogatni a kis- és nagycigándi jobbágyokat, azonkívül a nagycigándiaknak évenként 500-500 szőlőkarót kellett elkészíteniük és saját szekerükkel a Szabolcs megyei Tiszeszlárra vagy Kótajba fuvarozni vagy folyón leengedni Bánszky földesuruk parancsára. Leányvár jobbágyai „szályakon" fuvaroztak robotban karót, földesuruk parancsára, hol Tokajig, hol Kesznyétenig. Voltak azonban jobbágyközségek, amelyek saját hasznukra is éltek a karóhasogatás, -készítés szorgalmával. Szilvásújfalu lakói a Hegyalján értékesítették a maguk készítette szőlőkarókat és hordókat. Pólyán lakói „olyan folyó mellett laknak, melyen karót, s egyebet szállíthatnak a Hegyaljára". Lelesz lakói pedig egyenesen fájlalják, amiért a karókészítés „beneficiumától", hasznától eltiltotta őket az uraság: „Ha szabad lenne nekik karót vágni - panaszolják -, egész Tokajig, sőt onnan is tovább szállíthatnák . . .". íme egy újabb erdőbéli haszonvétel, melyet nemcsak háziiparszerűen űzhettek volna a lakosok, hanem manufakturális keretek között is. A szőlőművelésnél és az erdőbéli haszonvételeknél maradva, feltétlenül szólnunk kell, mint manufakturális keretek közé szervezhető házi-