Veres László: Adalékok a tokaji bor palackozásának történetéhez (Múzeumi Mozaik 3. Miskolc, 2003)

kedvelt és közhasználatú üveg utánzata —, miközben a nyakrész meghosszabbodott. Az is egyértelmű, hogy ezek az üvegek a korábban ismertetett három 18. századi edénytípussal ellentétben formába fúvással, vagyis üveggyártó sablonok felhasználásával készültek, ami lehetővé tette a nagyobb megrendelések hasonló formában és hasonló űrmértékben történő előállítását is. Tehát ezek az üvegek lényegében már „sorozatgyártásban" készültek. A hasáb testű, viszonylag hosszú palackok nagyon reprezentatívak voltak, de valójában mindennapos használatuk nehézségekbe ütközött. Tárolásuk, csomagolásuk és szállításuk sem lehetett egyszerű, nem feleltek meg a palackban történő borértékesítés alapvető elvárásainak. E célra jobban megfelelt a kisebb méretű üveg, amelynek tárolórésze is ellenállóbbá vált azáltal, hogy hengeres testűvé formálták. 1830 táján jelentek meg a jellegzetes hengeres testű, hosszú nyakú palackok, amelyeket nemcsak a zempléni, hanem a bükki üveghutákban is gyártottak. Az ismert korai, 19. század eleji borospalackok 5—7 decis körüli űrmértékűek voltak (3. kép). Megállapítható, hogy inkább az azonos forma a domináns, az űrtartalomban tapasztalható pontatlanságnak nem tulajdonítottak különösebb jelentőseget. Ez feltételezhetően azzal volt összefüggésben, hogy még ebben a korszakban is másodlagos jelentőségű volt a palackokban történő borértékesítés, inkább a tárolási szempontok voltak a meghatározóak. A már jellegzetes formájúnak tekinthető borospalackok fehér és zöld színű üvegből egyaránt készültek és rendszeresen tulaj don jeggyel. Az utóbbi jellemző sajátosság annak bizonyítéka, hogy elsősorban nagyobb pincészetek számára készültek, mivel a szériagyártás csak ezek tulajdonosainak volt megfizethető.

19 A kevesebb palackot rendelő gazdák inkább az azonos formájú, TOKAJ, vagy TOKAJER feliratú tulaj donjeggyel ellátott palackokat vásárolták. 19 Takács B., 1966. 44. 12