Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Lajos Árpád emlékezete : születése 75., halála 10. évfordulóján rendezett emlékülés anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 21. Miskolc, 1965)

Kriston Vizi József: Lajos Árpád, a népi gyermekjátékok kutatója

mek nem csupán szórakozik, hanem alkot, s alkotásaiban egy kultúrált életmód megélésére készül fel, adott természeti és társadalmi könyezetben . . . Eszerint a játék a 6-12 éves korban a gyermek spontán alkotó és közösségformáló tevékenysége, melyben a primitív ember kultúrájához fogható, hagyományossá vált kulturális javak összegeződnek."

13 Elemzése, amely az Új Magyarság Néprajza tervezett játékfejezetének vázát, valamint a megvalósult Magyar Néprajzi Lexikon címszavait előlegzi, a gyermek és környezete vizsgálatából indult ki. Mint minden kényszerű, de szükséges rendszerezés, persze, ez a Lajos Árpád-féle szisztéma is magában hordozta a felállított kategóriák viszonylagosságát. így pl. a négy fő csoportba osztott játékkincs első egységében a természeti környezettel való játéknak főként folklorisztikus része többhelyütt a játékszeres játékok vagy az úgynevezett társas gyermekrigmusok csoportjával van átfedésben, igen szoros (arra nem igazán világosan utalt) összefüggésben. De a már említett társas gyermekrigmusok szinte teljesen elválaszthatatlanok a negyedik főcsoport, a szervezeti társasjátékok jelentős részétől is. Az is kérdéses, hogy ez utóbbi hierarchiájában a fiú- és/vagy a leányjátékok, a mérkőző eszközös csapatjátékok vagy a nótás, táncos játékok a „szervezettebbek". Ami viszont itt mégiscsak világosan kitűnik: a rendszerezés esetlegességét az egy-egy, adott játékkör lényege szerinti lezajlás közös vagy eltérő módja, célja, — végsősoron ezek figyelembe vétele korrigálta. Ennek felismerése és következetes érvényesítése teszi minden tekintetben elismerésre méltóvá Lajos Árpád mintaszerű dolgozatát, az 1972-ben publikált Mancsozás - tekézés címűt.

14 E tanulmánya megszületésének körülményeihez tartozik, hogy Lajos Árpád maga is részt vett az 1967-ben indult „Palóc Kutatás "-ban, a játék témakörben Nógrád nyugati szélétől az Észak-keletborsodi vidékig etnikus specifikumnak tartott, úgynevezett mancsozás nevű, ütőbottal és kis fagolyóval játszott játék feltérképezésében. Meggyőződésem, hogy nemcsak a szakemberek számára izgalmas történeti-néprajzi nyomozómunkával tett helyre egy addig széles körben elterjedt tévhitet, miszerint kizárólag csak a gazdagon díszített ütőfával és cifra kis fagolyóval játszott botos-játékot nevezhetjük „mancsozás"-nak. Többszáz adat alapján fogalmazta meg végül, hogy nem az eszköz milyensége a döntő, hanem az azzal való játék lefolyásának módja, azaz: a fagolyóval és ütőbottal való játéknak két fő változata van: 1. a golyó lyukba terelése s annak változatai, mint Jentséges" (csürözés, kanászozás, tekézés), s így az országban mindenfelé elterjedt játékforma, és 2. a fagolyó hajítófával a levegőben történő megdobása, majd az elütött eszközök elfogására való törekvés, a golyó beváltása, mint „fentséges" (kámba, gusznya), és így, ilyen lefolyással a palócság nyugati és középső részén, valamint a barkóságnál ismert csak. E tanulmánya tette lehetővé, hogy eredményeit figyelembe véve mi magunk is más fényben láthassuk a Palócföld játékkultúrájának egészét, de egy19