Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Árucsere és migráció / a Tokajban 1985. október 28-29-én megrendezett tanácskozás anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 18. Miskolc, 1965)

Petercsák Tivadar: A fa és erdei termékek az Északi-középhegység és az Alföld közötti népi kereskedelemben

A jobbágyfelszabadítást követő tagosítások és erdőelkülönítések után a XIX. század végén minden faluban létrejöttek a közös erdőhasználat szervezetei, az ún. közbirtokosságok. A XX. század elején az erdős határú falvakban a gazdák többen összeállva közösen vásároltak erdőt, melynek hasznából a vásárlás arányában részesedtek. Az 1945-ös földosztáskor a legszegényebbek újabb erdőterületeket kaptak, melyeket közösen használtak. A közbirtokossági és vásárolt erdők fő haszna a jog alapján járó, évenként kitermelt fa értékesítéséből származott. A fogattal rendelkező gazdák a közös erdőből kapott ölfa nagy részét eladták, és a saját tüzelőjüket száraz gallyból, hulladékfából pótolták. Előnyben voltak a lófogatosok, de szállították a fát ökrös és tehenes szekérrel is. Az élelmesebb lovas gazdák a mezei munkák elvégzése után az uradalmaktól, illetve az állami erdészettől is vásároltak tűzifát — „bárcát váltottak" — és a közeli városok piacaira hordták.

4 A tűzifa értékesítésében egy közelebbi és egy távolabbi piaci körzet különböztethető meg. Legtöbben az Északi-Középhegység déli peremén levő városokba szállították a fát. így a Zempléni-hegységből a tokaj-hegyaljai mezővárosokba, a Bükkből Miskolcra, Egerbe és Mezőkövesdre, a Mátrából Gyöngyösre és Hatvanba indultak az ölfával megrakott szekerek. A tűzifának ősszel volt keletje. A városokban rendszerint külön fapiac volt, ahol a fát le is mázsálhatták. Megegyezés után a fuvarosok a vevő házához szállították a fát, és rendszerint be is hordták a pincébe, vagy az udvaron összerakták, amiért bort kaptak. Ha a fa nem kelt el a piacon, utcáról utcára vándorolva értékesítették. A régebbi kis szekerekre egy köbméter fa fért, a hosszabb karfás és bérfás szekerekre már 2 köbmétert is felraktak. A városokban rendszerint pénzért árulták a fát. A másik faeladási körzet már nagyobb területet — 30—40 km-es távolságot - ölelt fel és a hegyvidéktől délre eső területekre — Bodrogköz, Taktaköz, Hernád-völgy, Heves megye déli része, Jászság - irányult. A falvakban a közvetlen termékcsere is gyakori volt, s így szerezték be a hegyvidéken alig termelhető gabonaféléket, takarmányrépát. Egy nagyobb szekér ölfáért 1,5-2 mázsa búzát, vagy 5-6 mázsa kukoricát kaptak. Ha közvetlenül terményre is cserélték a fát, az a mindenkori árakat figyelembe véve, pénzre átszámítva történt, ezért területenként és korszakonként változtak a cserearányok. A borvidéken borért, Dél-Hevesben dinnyéért is adták a fát. Egy kisebb szekér fáért (8-10 mázsa) 50-60 liter bort, illetve egy szekér dinnyét kaptak, amit otthon pénzért értékesítettek. A közvetlen termékcsere volumene ma már nehezen állapítható meg. A második világháborút követő infláció idején, az ún. cserevilágban általános volt, de a Zemplénihegységben még 1979-ben is előfordult. A hegyaljai, egri és gyöngyösi borvidéken a szőlősgazdák körében nagy kereslet volt a szőlőkaró iránt. Ezért a hegyi falvakban télen ezerszámra készítették a szőlőkarót. Már Tokaj-Hegyalj a 1614. évi szőlőrendtartása megszabta a forgalomba hozható szőlőkarók méretét, minőségét és árát is. Füzérkomlós 1680. évi urbáriuma szerint minden jobbágy évente 3000 szőlőkarót hasíthatott, amiből értékesítésre is jutott. A szőlőkarót pénzért és borért egyaránt árulták. Századunkban 3—5 db akáckaróért adtak egy liter bort. A hegyi falvakra jellemző, hogy községenként néhány család rendszeres eladásra faragta a különféle háztartási és mezőgazdasági eszközöket. Viszonylag sokan készítettek 4. PETERCSÁK Tivadar 1982-83. 382., PETERCSÁK Tivadar 1982. 388. 234