Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)
VI. FÖLDMŰVELÉS Határhasználat. Az 1848 as polgári forradalomig Sályban is, mint az ország más részein fennállott a jobbágyság intézménye. A jobbágyság eltörlése tulajdonképpen csak a telkes jobbágyokat juttatta földhöz, de a jobbágytelek nélküli zsellérek tömege nem kapott földet. Nem rendezték a majorsági földekre telepített zsellérek helyzetét sem. Sőt a telkes jobbágyok is csak fél évszázados késéssel kapták meg földjüket. Az 1770-es Urbáriumhoz képest annyi a változás a XIX.sz. második felében, hogy valamivel nagyobb egy telek (2 félhely föld). Nem 26, hanem 30 katasztrális hold. A legtöbb telkes jobbágynak félhelyföldje van, melyért különböző szolgáltatásokkal tartozik az uraságnak. A félhely föd azután nem egy darabban volt, hanem a sályi határ négy különböző részén fekvő, utakkal határolt részeken, u.n. nyomásokban volt kiadva, A nyomásokban szigorúan meg volt szabva a termelés rendje. Három nyomást meghatározott rend szerint mindig bevetettek, vigyázva arra, hogy őszi búza után rozs, árpa, zab, ezekután meg here vagy bükköny következzen, s utána egy évig pihenjen a föld. Az egyes nyomások rendje egymás között is mindig szabályozva volt, s így mindegyik termény féleség termett mindegyik esztendőben, s mindig volt pihentetett föld is. Csak egy bizonyos terményt másik határrész adott minden esztendőben. Sályban a következő határrészeken volt a négy nyomás: Vizódal, Külső Dűlő, Nagy Fekecsér, Kis Fekecsér. Ezenkívül volt még a Tag. Itt egy helyen, egyben, egy „tagban" lehetett mindenkinek a földje, és mentes volt a nyomásokban kötelező termelési rendtől. Az itt lévő földjét úgy használta mindenki, ahogyan neki tetszett. A négy nyomáson kívül a Réten kaszáló is volt, de ez nem jutott mindenkinek. A legtöbb ember < csak az ugaron legeltetett, onnan fedezte a takarmányszükségletét. Néhai Kiss Mihály mondogatta: „Tisztélém a régi öregeket, hogy ők a semmiből is tudtak lovat tartani." Vagyis nem termeltek külön takarmányt, erre a célra azt használták, ami a pihentetett földön magától termett. Az ugart a jószág járta, s egyben trágyázta is. Ezenkívül is hordtak rá trágyát. Az ugart háromszor kellett megszántani. „Egy szántás egy darab kenyér, két szántás két darab kenyér, három szántás három darab kenyér" - tartották a régi öregek. Az ugar után a következő évben aztán újra őszi búzát vetettek, s ismét következett a kötelező sorrend. Mikor 1851-ben a jobbágy világ hivatalos megszűnése után először osztottak Sályban földet, mindenkitől megkérdezték, hogyan kell a föld: nyomásban, vagy tagban? A nyomásos rendszerről az 1900— as évek elején már kezdtek áttérni a vetésforgós rendszerre. Az első világháború után, a húszas években teljesen meg is szűnt Sályban a nyomásos gazdálkodás. A kisebb emberek panaszkodtak, hogy nem tudják a földet jól kihasználni, ha egy része egész esztendőben pihen, mert az adót akkor is ki kell érte fizetni. Azért áttértek a vetésforgós gazdálkodásra, amikor minden esztendőben bevetik a földet. A pihentetés csupán annyiból állt, hogy minden negyedik esztendőben kukoricát vagy lencsét vetettek bele. Ezek nem szívták meg a földet, s így a vetés ellenére is pihent a föld. A kukoricával és pillangóssal bevetett földet zöldugarnak nevezték, szemben a bevetetlen fekete ugarral. A fekete ugart tavasszal mindjárt felszántották. Minden eső után be is boronálták. Később persze ez is kizöldült, s akkor legeltettek rajta. A vetésforgós gazdálkodásnál a következő sorrendben művelték a földet: egyik évben őszi búzát vetettek, a következőben rozsot, árpát, zabot, a harmadik évben kukorica, pillangós következett, azaz zöld ugar. Azután kezdődött elölről a vetésforgó. A nyomásos gazdálkodásról fokozatosan tértek át a vetésforgóra. Az első világháborút megelőző években megengedték, hogy az egyik nyomásnak csak a fele maradjon fekete ugar, a másik felét bevethették. 93 BARSI Ernő 1981. 99-123. 71
