Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)

Mikor a faluban ezt meghallották az asszonyok, tudták, hogy hozzá kell fogni a fejeshez. Akkor Tarjáni András várt egy félórát. Ezalatt lement az Alvégbe, ahol kezdeni szokta a hajtást. Mikor eltelt a fejesre szánt félóra, egy rendes katonamarsba kezdett. Erre az első házakból már hajtották is ki a kapun a teheneket, és indulhattak felfelé. A Falukútnál, a Piacon, a Postánál, a Felvégben elfújt egy jellegzetes trombitajelet, melyről az asszonyok pontosan tudták, hogy mikor kell a kapun kihajtaniuk a tehenet. Olyan pontosan ment a kihajtás, mint az iskolában az órák rendje a csengetésre. S ez a reggeli trombitaszó valami utolérhetetlen kedvességet vitt a mindennapi csordahajtás egyhangú munkájába. De szívesen hallgatta a falu népe! A hazahajtás már csendben történt. Legfeljebb az utcán bámészkodó gyerekek mondókájának felhangzása jelezte az állatok érkezését: Gyön a nyáj, Sül a máj! A legeltetést a legelőtársulat szabályozta, melynek elnöke volt. Az elnököt régebben dilektorndk nevezték a falusiak. Más néven mezőbíró, vagy hegybíróként is szerepeltek a szóhasználatban. A meződilektor szabta meg a nyomásos gazdálkodás idején a nyomások rendjét és rendezte a legeltetéssel kapcsolatos ügyeket. Minden körülkerített helynek s minden legelőnek volt egy dilektora. Ha pl. kár esett, nem a községi bírót, hanem a hegybírót, a dilektort hívták ki a kárt megbecsülni. A meződilektorokat a kerülőkkel együtt karácsony meg újév között, a pásztorfogadáskor választották. A választandó személyeket a jelentkezők közül jelölte ki a főjegyző és a bíró. Ha olyasvalaki jelentkezett, aki büntetve volt, azt kihagyták. Választáskor a jelöltek kint maradtak a községháza udvarán, a választó gazdákat pedig behívták. Ha több jelölt volt, megkérdezték a gazdákat: „Ezek közül melyiket akarják?" Ekkor a gazdák nyílt szavazással döntötték el, hogy ki legyen a meződilektor. Ha nem tetszett a jelölt, odakiáltották: „Nem kéli nekem! Azt még ne fogadjuk." A zselléreknek, vagy gyalogembereknek, akiknek csak házuk volt, meg legelőjük, egy számos darab marhát lehetett kihajtani egy legelőre. Egy legelő egy katasztrális holdnak felelt meg. A nyomásosok, tagosok kettőt is hajthattak, mert azok állatai csak a fele időt töltötték a legelőn. A másik felét ugaron, tallón, réten. Számos darab jószágnak számított egy tehén vagy egy anyadisznó, vagyis a megellett jószág. Süldőből kettőt is lehetett hajtani. A legelők gondozása a legeltető gazdák kötelessége volt. Tavasszal, kihajtás előtt mentek a legelőkre szerbtövist irtani. A szerbtövis rongálta a jószág száját. Pedig ha nem volt elég fű a legelőn, ahhoz is hozzányúlt. A legelőn utakat is a gazdák csináltak. A kutakat kitisztították. Tavasszal meg is boronálták a legelőt a borona hátával. A borona fogai mélyen felszántották volna a legelőt, s ezzel a fű gyökereit is megrongálták volna. A hátán lévő csavarok azonban csak enyhén dörgölték meg a földet. Kissé meglazították a talajt anélkül, hogy a fű gyökereiben kárt tettek volna. A lovakat nyáron a gazdák maguk hajtották ki esténkint legelni. Ugy este 9—10 órára kihajtották a lovakat vagy az ugarra, vagy - mikor már megszűnt a nyomásos gazdálkodás -, a Juhkertbe. Lábukra béklyót tettek, melyet a helybeli kovács készített, s maguk lefeküdtek aludni. Ugy hajnali két óráig aludtak. Akkor felkeltek, s hazahajtották a lovakat. Rendszerint útközben találkoztak a kifelé hajtott csordával. A három tehéncsordán kívül volt még egy gulya is, mely a nem fejlődő marhákból állott. Ide hajtották ki a növendékmarhákat vagy az idősebb jószágokat. Ezeket este nem hajtották haza. A gulya kinnháló csorda volt. A fejősek voltak ki-'és hazajárók. 66