Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)
X. NÉPZENEI HAGYOMÁNYOK 104 a.) Daltanulás, daloldsi alkalmak A sályi embert a dal egész életén át végigkísérte bölcsőjétől a sírig. Nemcsak régen, de még most is dúdolva hajolnak az édesanyák a kisgyermekük fölé. Ahogyan Miklavicz Sándorné Horváth Juliska mondotta pár éve (sz. 1941): „A fiamnak mindég dalolok. Nótával altatom. Már úgy megszokta, hogy ha napközben is aludni akar, azt mondja: daloljon!" A kis gyermek közösségi dalolására egészen a második világháborúig (pár évig még utána is) a libapásztorkodás adta az első, és legjelentősebb alkalmat. Már 4-5 éves korban küldték a gyereket libát őrizni. Nem egy gyerek ilyenkor még a kisebb testvérét is vitte magával. A libapáston sok gyerek verődött össze. Mi sem természetesebb, minthogy a libalegelőn összegyűlt gyerektársaság játszott, dalolt, táncolt. „A gyereknek nem sok kedvet kell adni, az hozzáfog" - mondta M. Sándorné. Az, hogy még az 1960-as években is nagyszámú gyermekdalt jegyezhettem le a faluban, mutatja a sályi gyermekjáték hagyományok gazdagságát. Az énekes gyerekjátékokat kb. az első világháború idejéig fiúk-lányok együtt játszották. A húszas években váltak külön játékaikban a fiúk, s inkább gomboztak, meg főként tekéztek, ha együtt voltak. Az énekes játékok így a leányokra maradtak. Ezek aztán tovább éltek az iskolás kor alatt is, és nagy tízpercekben, meg nyári vakációban ezekben lelték legnagyobb örömüket a leányok. Sőt az iskolából kikerült „nagyleányok" is játszottak vasárnap délutánonként karikába állva énekes játékokat. De a gyerekek daltanulásában a felnőtteknek is jelentős szerepük volt. A felnőttek élete, viselt dolgai különös tekintélyt kapnak a gyermekek szemében. Szeretnének ők is ilyenek lenni. Nemcsak munkáikat utánozzák játékaikban, hanem minden cselekedetüket, megnyilvánulásukat. így dalolásukat is. Horváth Dániel is gyermekkorában sok dalt tanult a felnőttektől. „Jó szomszédok vótak az akkori parasztemberek. Szüret után már sokszor kimentek a pincébe, oszt' őgy kis jó estéket ott eltőtöttek. Én mint gyerek félguggoltam égy hordóra és hallgattam, hogy dalolnak ezek az öreg bácsik." A felnőttektől ellesett dalokkal egymást is tanítgatták a gyerekek. ,Mikor gyerekek vótunk, egymástól is tanulgattuk, amit hallottunk a nagyoktól. Közre adogattuk, oszt' mire nagyobb kort értünk, már tudtuk a nótákat. Iskolás kor után a serdülő gyerek már teljesen bekapcsolódott a szülők munkájába, így a dalolásra, daltanulásra ugyanazok az alkalmak kínálkoztak számára, mint a felnőtteknek. A falusi ember dalolási alkalmait két csoportra lehet osztani: a közösen végzett munka, és a pihenés-szórakozás ideje által kínált dalolási alkalmakra. Mikor dalolt munkája közben a szántó-vető ember? Még jóformán a gyermekkor határán volt, mikor tavasszal járt a felnőttekkel együtt gordonyozni. A tavaszi gordonyozás sohasem folyt dalolás nélkül. Aztán a fiúgyereket hamarosan odaállították az ekeszarva mellé. Néhai Horváth János 91 éves korában mondotta, hogy „a határba' inkább szántás közben daloltunk. Az olyan unalmas munka vót. Ballagott az ember az eke után, oszt' unalmába dalolt. Az én fiatal koromba (múlt század vége) mindég szokás vót dalolni a szántáshoz". De nemcsak az unalom, hanem a természet, a madarak is dalolásra késztették az ekeszarvát fogó embert. Horváth Dániel szerint „a parasztember szántás közbe' akkor kezdett el dalolni, mikor a legszebben szólt a pacsirta". Néha szántásból hazafelé jövet 104 BARSI Ernő 1964. 103-113: BARSI Ernő 1965. 67-76: BARSI Ernő 1971.:BARSI Ernő: Alkalomhoz kötött dalok Sáíy községben 1967. Herman Ottó Múzeum Néprajzi Adattára: BARSI Ernő: A sályi agrárszegénység dalai. Herman Ottó Múzeum Néprajzi Adattára: BARSI Ernő 1984.: LAJOS Árpád 1965.: NEMCSIK Pál 1983. 166
