Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)

azt mondták: ,jól járt! Mégpihent! Jó mán neki, nem szénved." Ha fiatal volt, akkor sajnálkoztak. Néha a részvét mellett a rosszmájúság is kibújt a halottnézőkből és egy-egy megszóló megjegyzést is tettek, hogy elértse, akinek szánták. Például ilyeneket mondtak: „Csakhogy mégszabadult ez a jó Erzsó' néném, hiszen az ura még a múltkor is kizavarta a házból!" A halottnézők azonban nemcsak a halottat nézték. Azt is szemügyre vették, hogy milyen rend van a házban. Rendesen van-e felöltöztetve a halott? Ha nő volt a halott, azt is megnézték, hány slingolt alsószoknya van rajta? A férfi hogyan van megborotválva? Otthon, meg a faluban aztán elmondták különösen azt, ami nem tetszett. A halottnézőket a háziak régen még meg is kínálták. Este aztán virrasztani jöttek a szomszédok, jó emberek a halottas házhoz. A katolikusoknál imádkoztak is, a reformátusoknál csak énekeltek a virrasztók. Virrasztás közben a legközelebbi rokon nő el is siratta a halottat. A sírástól éneklővé változott hangon mondta el a halotthoz fűződő emlékeit. A virrasztók meg beszédükben hozták elő, sorolták el a halott dolgait, cselekedeteit. A halálesetet harangszóval adták tudtul a faluban. Először csendítettek annak a templomnak harangjával, amilyen vallású volt a halott. A csendítés rövid harangszó volt. Felnőttnek a nagy, fiatalnak a középső, gyereknek a kis haranggal csendítettek. Utána mind a három haranggal hosszabban harangoztak. A temetésig aztán naponta háromszor harangoztak a halottnak. A második világháború óta szokásban van az évfordulókon történő emlékharangozás is. A temetés körüli teendőket a legközelebbi hozzátartozó intézte, vagy szomszéd, jóbarát. A halál utáni napon reggel a család kiment a sírásókkal együtt a temetőre, megnézni, hogy hova ássák a sírt. Súlyban nem voltak fizetett, hivatásos sírásók. Idősebbeknél többnyire a halott keresztfiai, vagy az asszonyok, emberek testvérei szokták kiásni a sírt. A sírt úgy ásták, hogy az a völgyben lévő templom felé nézzen. A halottat úgy kellett tenni a sírba, hogy „rálásson" a templomra. A katolikusoknál a kiásott sír végében a csákány hegyével álló keresztet is véstek. A fejfa, vagy a kereszt a sír végében a halott lába fölé került. Tulajdonképpen „lábfát" állítottak Sályban. A reformátusok sírkövei (mert itt a múlt században is helyben kitermelt vöröskőből faragták a síremlékeket) nagyon ősi hagyományokat őriznek.

103 Oldalról emberarcot mutatnak. A múlt század elején a felírás is egységes volt. „Szabó Mihály testét e setét bolt zárja, feltámadását, Jézusát itt várja", meg természetesen a halálozás évszáma volt felírva rá. A temetés előtt a ravatalról a koporsóba tették a halottat. A koporsóba faforgácsot tettek. Ugy tartották, szalmát nem szabad a koporsóba tenni, mert akkor elveri a jég a határt, tajút (tollat, tollas párnát) meg egyáltalán nem, mert akkor „tollas lesz a halott ruhája". A temetési szertartás az udvaron kezdődött. A koporsót asztalra tették. Köréje a hozzátartozók, rokonok álltak úgy, hogy a halott jobbkeze felől állott a közvetlen család, balkeze felől pedig a többi rokon. A háznál befejeződött szertartás után megindult a temetőbe a gyászmenet. Elől ment a pap a kántorral, majd csoportosan a férfiak, utánuk a nők. Azután vitték a koporsót, és utána ment a gyászoló család. A koporsót még a harmincas években is nem kocsin szállították, hanem három rúdra téve vitte hat vivő. Ha leányt temettek, hat legény, ha legényt, akkor meg hat lány vitte a koporsót. A három rúd közül a középső hosszabb volt, így akik ezt fogták, kijjebb álltak, és lépésükkel nem akadályozták az elől és hátul vivőket. A vivőket külön meghívták, felkérték a koporsó vitelére. Felkérésnél még azt is megnézték, hogy nagyságban lehetőleg egyezzenek, mert akkor 103 SZŐKE Ferenc: Sályi fejfák. Hetman Ottó Múzeum Néprajzi Adattára 163