Barsi Ernő: Sály : egy bükkalji falu a hagyományos gazdálkodás idején (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 17. Miskolc, 1965)
bíztunk eleitől fogva ... A koszorú átadása után a bárónál a férfiak bort, az asszonyok, lányok meg kendőt kaptak, melyet kepekendőnek neveztek. Utána mindig bált rendeztek. A falu életében évszázadokon át kiemelkedő szerepe volt a fonónak. Már Négyesi Szepessy János 1711-ből fennmaradt nyilatkozata egy malommal hajtott Törőt említ, mely nagy arányú kenderfeldolgozásra vall. A fonóval foglalkoznak az 1751-ből származó és 1791-ben felújított ref. egyházi jegyzőkönyvek is, melynek szövegét a történelmi részben idéztük. Sályban a fonók még a második világháború után is megvoltak. Csak akkor szűntek meg, mikor 1957-ben a falu termelőszövetkezeti község lett és nem volt többé lehetőség a kendertermelésre. A második világháború előtti években mintegy 12 fonóház gyűjtötte össze Sályban a fonó asszonyokat-leányokat. A következő helyeken volt fonó: Dudás Gábor, Elek Józsefné, Farkas Sándor, Fekete Julianna, Kovács János, Mészáros Gáborné, Penger Jánosné, L. Tóth István, Tóth L. Károly, Török József, Varga Dániel és Vitányi József házánál. Egy-egy háznál 10-13-en is összegyűltek, ahányan csak befértek. A fonás idejére még a felesleges bútordarabokat is kivitték, hogy többen férjenek cl. A fonók összetételében nem volt sem vagyoni, sem korosztály szerinti elkülönülés. Minthogy a fonókat a legények is meglátogatták, a munka mellett kb. 200-250 ember téli szórakozását biztosították, s egyben alkalmat adtak a két nembeli fiatalság találkozására is. Ha a falu művelődési háza ma zsúfolásig megtelik, akkor sem fér el benne több 180 főnél. A fonóházban való részvételért nem kért fizetséget a ház gazdája, gazdasszonya, csupán 1/2 vagy 1 liter petróleumot adtak a résztvevők hetenkint a világításra, meg végzéskor sütött mindenki pampuszkát (fánkot), kirakta az asztalra, s bort is tett mellé. Ami az áldomás után megmaradt, otthagyták a gazdának. Lajos Árpád teljes részletességgel írta le a borsodi fonót nemcsak mint régi munkamódot, hanem mint népszokást is. Adattárában tekintélyes sályi anyagot is közöl: 11 dalt, 5 találós kérdést, 1 mesét, 5 játékot és a sályi fonók kivételes tehetségű mókamesterének, Molnár Borbálának (1889) szájából a paszulykázás (maskarázás) részletes és ízes elbeszélését. 100 ő volt a lelke az 1967. március 30-án tartott utolsó sályi fonóházi estének is. Ezen az estén a régi fonók mozzanataiból, játékos szokásaiból a következőket elevenítették fel: A lányok guzsalyakkal felszerelve együttesen érkeztek meg sötétedéskor a fonóházba. Utána elmentek tepsit verni a hiányzók ablaka alá, figyelmeztetésül, hogy jönni kell a fonóba. Mikor visszajöttek, fonni kezdtek. Közben egyre csak lestek kifelé az ablakon, hogy jönnek-e már a legények? Est harangszókor azok is megérkeztek csapatostól a fonóházhoz. Dalolva, hiszen a kocsmából vagy valamelyik pincéből jöttek. Először nem mentek be, hanem csak leskelődtek az ablakon befelé. De a lányok énekére: Nem dalolok már én nagyon, Mert kihallik az ablakon. Három legény ott hallgatja, Fagyjon oda az ajaka! ' ° l nem lehetett mást tenni, mint bejönni. Köszöntek, s leültek a lányok mellé az előre odakészített kisszékekre. Beszélgetés közben aztán igyekeztek a lányokkal leejtetni az orsót és elkapni, mert azt csókkal kellett kiváltani. Egy idősebb asszony volt rendszerint a bíró, az szabta ki, hogy hány pár csók az ára. Aztán ment a fonás. Közben daloltak, párosítók, balladák, házasságtréfáló dalok, találóskérdések, mesék hangzottak el. Majd jöttek a pa100 LAJOS Árpád 1965. 101 BARSI Ernő: Alkalomhoz kötött dalok Sály községben. (Kézirat) 1967. Herman Ottó Múzeum Néprajzi Adattára. . 144
