Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : 2. kiegészítő kötet (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 16. Miskolc, 1965)

Barna Gábor: Német telepesek az egykori Északkelet-Magyarországon

BARNA GÁBOR Német telepesek az egykori Északkelet-Magyarországon Rövid hozzászólásra a magyarországi német nemzetiség vonatkozásában az késztetett, hogy a konferencia előadásai közül csupán BALASSA Iván referátuma foglalkozik velük, holott az egykori országterületnek ezen az északkeleti részén jelentős csoportjaik éltek és élnek. A Trianon utáni Borsod-Abaúj-Zemplén, valamint Szabolcs-Szatmár megyék területén is megtalálhatók településeik. E német népcsoportok egy része a középkorban költözött mai lakóhelyére, más részüket királyi és magánföldesúri telepítések hozták különböző, főleg délnémet területről a 18. század folyamán. Már rövid említésük is jelzi, hogy az egykori országterületnek ezen a részén számottevőek, a kulturális kölcsönhatásokat tekintve is jelentősek voltak. Gondoljunk csak a szepesi városokra, a Kassa környéki német telepítésekre. Egész vizsgált területünkön egykor a mánta Mecenzéfről származó szerszámokkal, vaseszközökkel dolgoztak, hogy csak a legismertebbet említsem. Vagy ott vannak a mai Kárpátalja, az egykori Máramaros sóbányáira telepített koronavárosok. E középkori telepítés után a 18. század első felében alakultak ki Bereg megye német falvai Munkács környékén, ekkor alapították a hegyaljai német falvakat — amelyekről előadásában BALASSA Iván is szólt —, s ekkor települtek a Szabolcs megyei, Tisza menti német községek is: Rakamaz környékén. Ez az időszak hozta el pl. Heves megye német telepeseit is óhazájukból, akikről — más Heves megyei nemzetiségiekkel együtt —BAKÓ Ferenc írásában olvashatunk. S a 18. században telepítették a Károlyiak Szatmár megyei birtokukra a létszámban is legjelentősebb német népcsoportot. Lakóterületükből a mai magyar országterületen csupán három községet találunk (Zajta, Mérk és Vállaj), míg a többi a jelenlegi romániai Szatmár megyében fekszik Nagybányáig, Erdődig húzódóan. Vizsgált területünkre későbbi, 19. századi német telepítések már ritkák. Ilyenként említhetjük meg a tiszántúli Fegyvernek községet, amelynek annaházi német részét 1846-tól kezdődően alapították. Fegyvernek azonban már másodlagos német telepítésű falu, hiszen lakosai nem közvetlenül Németország különböző vidékeiről költöztek új helyükre, hanem a telepeseket elsősorban Bácska, ma jórészt Jugoszláviához tartozó, 18. századi eredetű német falvaiból toborozták. Fegyvernek (Szolnok m.) esete alátámasztja BALASSA 7vű«nak azt a megállapítását, miszerint a különböző helyről összeköltöző, egymás német nyelvjárását nem, vagy alig értő telepesek gyorsabban és hamarább asszimilálódtak nyelvileg a magyarságba, hiszen közvetítő nyelvként a magyart voltak kénytelenek használni. Fegyvernek esetében ezt a folyamatot meggyorsította az a körülmény is, hogy a múlt század közepén a községet alapító német családok már általában kétnyelvűek voltak. A kulturális hasonulást ez is meggyorsította, valamint az is, hogy Fegyvernek másik fele magyar telepítésű, s jórészt 85