Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : 2. kiegészítő kötet (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 16. Miskolc, 1965)
Szabolcsi Miklós: Köszöntő
Köszöntők Kedves Kollégák! A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztálya nevében köszöntöm a tanácskozás résztvevőit. Azzá kezdem, hogy mindnyájan tudják, hogy olyan megyei székhelyeken, olyan centrumokban mint Miskolc, ahol a felsőoktatás, tudományos kutatás elsősorban műszaki jellegű, természettudományi jellegű, termelésre orientált, komoly problémát okoz mindannyiunknak a társadalomtudományok és benne a történettudományok helye. Mivel Miskolcon nincs humán jellegű felsőoktatási intézmény, nincs humán jellegű egyetem, és az egész régióban is csak az egri iskola tekinthető ilyennek, különös fontossága van annak, hogy a miskolci Herman Ottó Múzeum vállalkozott egy ilyen tanácskozás megszervezésére, bizonyítván, hogy a társadalomtudományoknak és benne a történeti tudományoknak van helye, van mozgástere, van létjogosultsága ezen a vidéken is. Mondanom sem kell, hogy úgy véljük, hogy ez csupán a kezdet, és további erőfeszítéseket kell tenni abban az irányban, hogy a tudományok skálája, a művelt tudományok skálája terjes legyen ebben a régióban is, hiszen úgy gondoljuk, hogy még oly magas műszaki, még oly magas természettudományos kultúra is féloldalas társadalomtudómányi és történeti kutatások nélkül. Nem mondom, hogy most nagy beruházási összegekkel és nagy erőfeszítéssel ilyen intézményt kellene létrehozni, de azt, hogy a Miskolci Akadémiai Bizottság és az e területen dolgozó kutatók erőfeszítéseit az eddiginél jobban kellene és lehetne koncentrálni, és hogy a múzeum továbbra is szellemi központja legyen ezeknek az erőfeszítéseknek, ez okvetlenül fontos lenne. Akik ezen a területen dolgoznak, akik ezen a területen kutatnak a társadalomtudományok és különösen a történeti tudományok, a humán tudományok területén, azok kettős szempontból is problémával találják magukat szembe, beszéljünk erről őszintén. Az egyik éppen az, amire utaltam, hogy tudományágaink helye, szerepe, funkciója, létjogosultsága sok helyütt megkérdőjeleződik, őszintén szólva, ha önmagunkba tekintünk, akkor önmagunk számára is fel kell vetnünk, hogy most a 20. század végén, a 20. század nyolcvanas éveiben mi a szerepünk, mi a helyünk, mi a feladatunk. Nagyon élénken él bennem az élmény, hogy néhány héttel ezelőtt Budapesten nemzetközi kongresszusa volt a modern nyelvek és irodalmak nemzetközi szövetségének, amelynek eddig én voltam az elnöke, és ott, nemzetközileg is egy központi kérdéssé vált, a nyelv- és irodalomtudományok, általában a történeti tudományok helye, funkciója a ma világában. Egy másik oldalról megközelítve a kérdést, és egy kissé utalva a most lezajlott közművelődési konferencia problematikájára, mindnyájan tudjuk, hogy múzeumban dolgozni egyszerre jelent napi létművelő munkát, hadd mondjam meg, igen sok helyütt napi manuális fizikai munkát, amely azonban nem végezhető el tudományos munka nélkül. A múzeumi kutatóhelyeknek, de hozzáteszem a gimnáziumokban dolgozó tanároknak, a levéltárakban dolgozó kutatóknak, a közigazgatásban dolgozó történeti érdeklődésű embereknek az a problémája, hogy saját munkájuk mellett folytonosan haladniuk kell a tudomány újabb eredményeinek tudomásulvétele végett, és, hogy önálló, saját munkát is kell produkálniuk. Én e két szempontból is, tehát olyan szempontból, hogy a történeti 5
