Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)
Paládi-Kovács Attila: Kárpátukrán telepek Észak-Magyarországon
PALÁDI-KOVÁCS ATTILA Kárpátukrán telepek Észak-Magyarországon 1973-ban magyar és német nyelven megjelent dolgozatomban feldolgoztam az ukrán szórványok XVIII— XIX. századi történetét a mai Magyarország északkeleti részén. Ez a területmegjelölés a mai Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár megyét foglalja magában. Az eltelt évtizedben újabb kutatásokat e témában nem végeztem, s mások sem publikáltak újabb eredményeket. Ilyenformán nem tehetek mást, mint hogy említett tanulmányom Borsod-AbaújZemplénre vonatkozó részleteinek összefoglalását végezzem el. A kárpátukrán lakosság számbeli gyarapodása, területi terjeszkedése a Kárpát-medence északkeleti részein a XV— XVI. században felgyorsult. Magyarország mai határain belül azonban ekkor még nem voltak állandó telepeik. Meggyökeresedtek viszont Gömör és Torna számos pontján a vlach migrációval összefüggésben. Ebben a korszakban Sumjác, Telgárt és Vernár a Garam felső völgyében, továbbá a Murány-vidék számos faluja, s olyan községek, mint Polonka, Pohorella vagy a Rozsnyó szomszédságában található Pacsa még zömében ukrán etnikumú, vlach pásztortelepülés volt. Ezek a falvak a XVII— XVIII. század fordulójára váltak szlovákká, de közülük többnek is megmaradt görög katolikus vallása emlékeztet a ruszin ősökre. Torna megyében szintén még a XV. században létesült néhány vlach—rutén telep. Ilyen Falucska — a magyar Áj község mellett — és Mindszent, amelyek a XVIII. századra szlovákká váltak. Abaúj és Borsod megye lakossága ebben az időben még egészében magyar volt. Miközben a török hadjáratok már az Alföldet pusztították, a Kárpátok túlsó oldaláról a lengyel földesurak elől tömegesen települtek át ukrán parasztok és pásztorok a történeti Magyarország északkeleti megyéibe. A magyar földesurak kenézeik révén gondoskodtak betelepítésükről a XVII. század közepéig. Ezzel párhuzamosan folytatódott spontán migrációjuk is. Az erdélyi fejedelmeket adó Rákóczi-család sárosi, zempléni birtokain különösen szívesen fogadták az ukrán jobbágyokat. A török háborúk miatt megfogyatkozott munkaerőt I. Rákóczi György ónodi, szerencsi, sárospataki uradalmaiban már 1636-ban is a Makovica (Sáros megye) vidékéről 6—8 hetes robotra lehajtott ukrán jobbágyokkal pótolták. Később is rendszeresen robotoltatták őket a Tisza-menti majorságokban, sőt még a Tiszántúlon is arattak, kaszáltak. A borsodi, abaúji tájak a XVII. században sokfelé mutatták a pusztulás képét. Azok a borsodi falvak, amelyekben a XVIII— XIX. század folyamán már ukrán vagy szlovák lakosságot találunk, az 1548 és 1700 közötti adóösszeírások idején rendre lakatlan, puszta helyként szerepelnek. 129
