Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)

Voigt Vilmos: Van-e határa egy népi kultúrának?

beállítás érdekében fejlesztik ki a maguk nyelvi és etnikai önmeghatározását.

31 Nem tartom azonban valószínűnek, hogy a rasszok, sőt állati populációk automatikus önmeghatározása, illetve nyelvvel vagy dialektussal is összefüggő elkülönülése már önmagában kulturális jelenség lenne. Sokkal inkább úgy kell gondolkodnunk, hogy a kulturális megnyilvánulások jó néhánya (akár például a művészet, a díszítés, a tánc, a szokások is!) már az állatvilágban felbukkanhat, előzményként és analógiaként,

32 azonban nem homológiaként. A határ jelenségeknek is van előzménye a G. és H. szint előtt is, azonban a kultúra szempontjából csak itt válnak kifejezővé, artikulálttá, sőt társadalmilag és történetileg örökölhető vé, ami a kulturális jelenségek másik conditio sine qua non vonása. Igaz ugyan, hogy e történetiségről már eddig is sokat beszéltek a kutatók, e kérdés tárgyalása mégis egészen külön alkalmat igényelne. Egyáltalán nem lezárásként, pusztán egyetlen tudománytörténeti előzményre szeretném még felhívni a figyelmet. Futólag utalt már rá kutatástörténetünk,

33 hogy már a 20. század elején megjelent a magyar néprajztudományban az adatok térképre vetítésének a gondolata (vagyis nem az etnikus térképek folytatása, hanem néprajzi adatok kartográfiai feldolgozása). Itt tárgyi néprajzi adatokkal kapcsolatban JANKÓ János és BÁTKY Zsigmond, folklór vonatkozásban BÉLLOSICS Bálint és SOLYMOSSY Sándor munkáit szokás említeni. SOLYMOSSY már 1915-ben bemutatta a Jávorfácska mesetípus variánsairól készített térképét, és még a Magyarság Néprajza két évtizeddel későbbi mese-fejezete is hangsúlyozza, milyen úttörő volt e módszer.

34 Ez nemcsak pontatlan állítás, hiszen meseváltozatok térképre vitele mégsem az ő találmánya volt, hanem ami számunkra fontosabb, az ő térképezése voltaképpen nem több, mint D. (inventárium) jellegű, noha utal ugyan területekre és nyelvekre, térképén az aktuális politikai határok (és nem például a nyelvcsaládok jelzése) voltaképpen nem adnak magyarázatot az elterjedés vagy migráció tényeire. Szokásanyag bemutatását adja BÉLLOSICS?* szintén tanulságos nemzetközi tudománytörténeti háttérrel. A magyar néprajzi kutatás térbeliség-felfogása szempontjából azonban mégsem ezt, hanem RÓHEIM klasszikus Luca-tanulmányát említhetjük. Maga mondja el, hogy 1915 tavaszán kérték fel a néprajzi gyűjtemény három (!) íuca-székének ismertetésére, csakhamar megsokszorozódott számára az adatok száma, és azt a ,,geográfiailag és formailag csoportosított anyagnak" a bemutatását kísérelte meg, a mesekutatás módszerének, SOLYMOSSY és BÉLLOSICS tanulmányainak ismeretében, utalva azonban előzményként FRAZER etnológiai térképeire is.

30 RÓHEIM tipikusan metanyelvi eljárásként kezeli a térbeliség bemutatását, és kifogásolja, hogy az általa előzményként ismert korábbi művek „tipológia nélkül is így inkább szemléltető, mint elméleti célzattal" adtak térképet. Már az adatok sorszámozása is egyéni, tudományos célokat szolgál. A 31 BROMLEJ, J. V. 1976. 30—31. Ö itt is említi Sz. M. SIROKOGOROV úttörő tanulmányait az etnosz meghatározását illetően. Ez azonban önálló tanulmány feladata lenne, annál inkább, mivel ő sem idézi e helyütt SIROKOGOROV minUen idevágó publikációját, és ezek közül csak néhány vált ismertté a korábbi években Magyarországon, ahol jelentős mértékben befolyásolhatta a magyar néprajz elméletét. (Lásd ezzel kapcsolatban TÁLASI István 1948. 16—17. ahol utal arra, hogy a magyarhoni közvetítő MARÓT Károly volt.) 32 SEBETOK, Thomas A. 1983. 33 BARABÁS Jenő 1963. 25. 34 SOLYMOSSY Sándor 1920. Vö. VISKI Károly (1943) térkép a 280. lap után. 35 BÉLLOSICS Bálint 1902. 36 A második, javított kiadást használtam. RÓHEIM Géza 1920. 29—30. 84