Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)
Dömötör Tekla: Interetnikus kapcsolatok a népszokások tükrében
leg már el is felejtették és ahogy hazánk társadalmi és gazdasági átalakulása gyorsul, a szokások változása is egyre gyorsabb lesz. Azt hiszem, hogy e konferencia rendezői talán vállalkozhatnának arra, hogy egy ilyen szokás-kérdőívet összeállítanak és azt a megfelelő kutatópontokra továbbítják. Természetesen éppen a megye összetétele miatt itt nem lehet szó olyan egységes szempontokról, mint pl. a palóckutatás esetében. Minden egyes regionális csoportnak saját jellemző szokásanyagát kellene először megállapítani és azután ezt kellene összevetni az itt élő nemzetiségek szokásaival. Amikor ezt az előadást írtam, illetve gondolkodtam rajta, tudatosult előttem is, hogy a magyar szokásanyag feltárásában milyen egyenetlenségek vannak. Itt valóban sürget az idő, mert hiszen a szokások eltűnése után semmiféle olyan emlék nem marad, amit vizsgálni lehetne. Milyen jó, hogy LAJOS Árpád részletesen leírta a borsodi fonókban zajló udvarló és más szokásokat, hogy SZABÓ Lajos leírta, hogy történik szokásszerűen a mondák hagyományozása a Taktaközben, hogy BALASSA Iván, PALÁDI-KOVACS Attila stb. behatóan foglalkoztak egyes csoportokkal. 10 Más nemzetiségek szokásaival konfrontálva világosodnak meg számunkra a jellegzetes magyar szokások is, amelyek nem egy-egy kisebb regionális csoport, hanem a magyar nép egészére jellemzőnek mondhatók. Annak ellenére, hogy saját néprajzi gyűjtéseim közül a háború előtt a legelső éppen e megyében, a Hernád menti Gesztelyen történt, nem érzem magamat hivatottnak arra, hogy példámat e megyéből hozzam. Engedjék meg inkább, hogy egy igen távol eső területre, Mohácsra kalandoznak el. Jómagam ugyanis sokkal inkább a magyar—délszláv, magyar—német és magyar—román interetnikus kapcsolatokat vizsgáltam. Természetesen mindjárt meg kell jegyeznem, hogy a szokások utolsó 10 évének fejlődése és divatja már egy egészen új fázis jellemzője és teljesen egyetértek azokkal, akik ezt az új fejlődési szakaszt már nem is folklórnak nevezik, hanem más névvel illetik. A mohácsi busójárásról lesz szó, amely ma már nem folklór, hanem folklorizmus. A busójárást a második világháború után kezdtem a helyszínen tanulmányozni; a hatvanas évek legelejétől a hetvenes évek végéig szinte minden évben jártam Mohácson farsangkor, Raffay Anna pedig már az ötvenes évektől több filmet készített a mohácsi busójárásról és így tőle pontos információkat kaphattam. A mohácsi sokácok ugyanis az egyetlen olyan csoport Magyarország területén, amelyik faálarcokat készít farsang végén. Hasonló faálarcokat még néhány sokác lakosságú csoport készít Mohács környékén és a jugoszláviai határon túli közeli falvakban. Farsangi faálarcokat a magyarok egyáltalán nem készítenek (kivéve a gólya-alakoskodók, vagy ló-, kecske-alakoskodók néhol fából készített fejét). Sokáig azt írták a magyar kutatók, hogy a magyarok azért nem készítenek faálarcot, mert az Alföld szegény volt fában. Ez azonban nem érv, hiszen ugyanaz a faanyag, amelyből a mohácsi maszkok készülnek, a magyarok számára is rendelkezésre állt. Sőt, még Trianon előtt, a fában igen gazdag Kár10 Itt természetesen nem sorolhatom fel az összes, e kérdéssel foglalkozó monográfiát. Csak néhány, inkább találomra kiragadott példa: BODGÁL Ferenc 1966; ERDÉSZ Sándor 1957; FÉL Edit—HOFER Tamás 1979; KOSA—FILEP 1975. passim, KUNT Ernő 1978; LAJOS Árpád 1965; BALASSA Iván 1975; PALÁDI-KOVÁCS Attila 1982; SZABÓ Lajos 1975. stb. A más etnikumokról pl. NIEDERMÜLLER Péter 1981. 57
