Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)
Dömötör Tekla: Interetnikus kapcsolatok a népszokások tükrében
szevesztek, szétköltöztek, majd újra összeköltöztek, megindult a három éjszakán keresztül tartó zenebona, amely gyakran veszekedéssel és atrocitással végződött, volt aki megvakult, mert a háziak lúgot öntöttek ki az ablakon, tönkrementek a ruhák, öltönyök, kalapok, csizmák. Mindez a szokás kíméletlen törvényét bizonyítja, bár talán elég extrém példával illusztráltam mondanivalómat. Egy másik, nem ennyire brutális szokásról és annak következményeiről a bukovinai székelyek meséltek az 1950-es évek elején. Bukovinából Tolnába való költözésük során az a család, melynek vendége voltam, egy ideig a Bácskában időzött. A bukovinaiaknak a kenyérvágás szokásával kapcsolatban támadt gondjuk. Náluk ugyanis az volt az elvárás, hogy a vendéglátó szel kenyeret a vendégnek. Bácskában viszont azt várták el a vendégtől, hogy saját maga szeljen kínálásra a kenyérből. E kétféle elvárás következtében azonban a bukovinaiak éhen maradtak, illetőleg nagysokára értették meg, hogy miért kelnek fel éhesen az asztaltól. Ugyanis a szokás szabja meg azt, hogy kinek mikor illik leülni a szobában és kinek nem. Mind ismerjük azt az esetet, amikor valamelyik szomszéd vagy szomszédasszony bekopog, hogy kölcsönkérjen valamit. A falusi szokás azt kívánja, hogy ilyenkor ne üljön le, hanem maradjon állva. Ilyenkor a háziak is, a kölcsönkérő is néha órák hosszat toporogva beszélgetnek a tornácon vagy a szobában, az ajtó közelében, ami mindkét félnek egyformán fárasztó; leülni azonban nem lehet, mert ezt tiltja a szokás. Hasonlóképpen a szokás határozza meg pl. azt is, hogy hányadik kínálásra illik venni az ételből. Elég soká tartott, amíg megértettem: a Zseligcségben csak a harmadik kínálásra illik szedni a tálból. Ugyancsak a szokás határozza meg egészen napjainkig a nemek munkamegosztását, sőt, a termelőszövetkezeti munkabeosztás rendjében is gyakran ott lappangnak még a régi szokások. Mindezek a példák a viselkedési normák kérlelhetetlen rendjéről szólnak. A zángózás eredeti célja az volt, hogy a fiatalokat próbálják összeszoktatni a velük egy fedél alatt élő idősebb generációval. Ezt a célt azonban nem érték el, és újabban amikor a fiatalok többnyire saját otthonukba költöznek, külön a szülőktől, a szokás is nyilván elhal. A többi felsorolt példa azonban inkább jómodor, etikett, mint létfontosságú szokás. Ezeket a példákat csak ötletszerűen soroltam fel, saját gyűjtési emlékeimből kerültek elő. Vannak azonban ennél sokkal jelentősebb szokások, amelyeknek megőrzése nélkül a csoport nem maradhatna fenn. Ilyenek elsősorban a párválasztás és a gyermekáldás, hiszen pl. az egykezes is lokális szokásként jelentkezik hazánkban. Maradandónak tűnnek a halállal kapcsolatos, a babonás, mágikus szokások, továbbá a táplálkozási szokások. A babonás szokásokra jellemző, hogy néha évezredeken keresztül is élnek és magyarázatul mindig új és új ok-okozat összefüggést alakítanak ki, mert senki sem emlékszik már rá, hogy eredetileg mit is jelentett a szokás. Ilyen babonás szokások továbbá mindig újratermelődnek: a lottózás szokásairól már többet írtak. Újabban azonban a gépkocsirendszámokkal kapcsolatban támadt fel újra a régi számmisztika, mindenféle képtelen jóslást vonva maga után. Ha tehát azt vizsgáljuk, hogy az interetnikus kölcsönhatás hogyan mutatkozik meg a népszokások tükrében, elsősorban a fennmaradás törvényszerűségeit kell megállapítanunk. Tehát ki kell választanunk, hogy mely szokások a maradandók, melyek azok, amelyeket egy-egy etnikum változtathatatlannak, 55
