Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)
Vekerdi József: A cigányság Észak-Magyarországon
Negyedik csoportként tárgyalhatjuk a főleg Szabolcsban nagy számban élő „fódozó" (cerhári, gurvári) cigányokat. Az ő esetükben a cigányságon belüli, különleges interetnikus kapcsolatot találunk az előzőleg említett oláh cigány csoporttal. Nem arról van szó, hogy közösen őriznek valamilyen régi cigány kultúranyagot, hanem magyar nyelvterületen belül (esetleg már a Partiumban) a cerhári cigányok erős oláh cigány hatás alá kerültek. Ennek következtében számos oláh cigány szót átvettek, és átvették az oláh cigány dalokat is. Saját dallamkinccsel — eddigi tudomásunk szerint — minimális mértékben rendelkeznek, ezért oláh cigány és fódozó cigány keverék nyelven énekelnek oláh cigány népdalokat. — Meséik magyar népmesék, ugyanolyan sajátosságokkal, mint az előző három csoport esetében láttuk. ötödiknek a Magyarországon csupán néhány tucatnyi családdal képviselt német cigány vagy szinto csoportot említhetjük, amelynek tagjaival Észak-Magyarországon Heves megyében és Pomázon találkozunk. Cigány nyelvük éppúgy, mint népi kultúrájuk, gyökeresen különbözik az eddig tárgyalt kétnyelvű csoportokétól. A két háború közötti időben jöttek át Ausztriából Magyarországra, így a magyar hatás még nem jelentős náluk. Magyar hatás meglétét mindenesetre mutatják ilyen szinto nyelvű dalok: „Frajthófa h o páni kana vri blijéla" ,Temető a folyó, mikor kivirágzik' („Temető a Tisza, mikor kivirágzik"; dallama változatlan). Egészében véve azonban a népszerű osztrák slágerek és a német népmesék cigány nyelvű változatait találjuk meg náluk, illetőleg ezek stílusában keletkezett, eredeti cigány nyelvű dalokat. Végül hatodiknak az Északkelet-Magyarországon kis számban élő, a DélDunántúlon nagy tömegekkel képviselt beás vagy „teknővájó" cigányokról emlékezünk meg. A beások a cigány nyelvet már a 18. században (vagy még korábban) feladták, nyelvükben teljesen elrománosodtak. A felszabadulás óta eltelt időszakban románból zömmel elmagyarosodtak. Folklórjukból nagyon kevés gyűjtéssel rendelkezünk. Nekem eddig nem sikerült beás nyelvű népdalokat vagy népmeséket gyűjtenem. A rendelkezésünkre álló csekély anyag román és magyar hatást sejtet, anélkül, hogy közös cigány sajátosságokat tudnánk kimutatni a többi cigánycsoporttal. Vö. pl. alábbi beás (román) nyelvű népdalt, a „Sudár magas, sudár magas a nyárfa teteje" kezdetű magyar nóta dallamára: „Am doi caiu, am doi caiu, amin doii sargá, io la nopte de saj ruccoli 'n Tara Romineascá" (,Van két lovam, van két lovam, mind a kettő sárga, még az éjjel berukkolok nagy Romániába'). Az eddigiekben a népdalok és népmesék alapján vontunk le következtetéseket. Hiedelmekből kevés a megbízható gyűjtés. Általánosságban megállapítható, hogy bizonyos gondolkozásbeli, világnézeti azonosság fennáll a különböző cigánycsoportok között, azonban a konkrét hiedelemanyag, amellyel ezt a keretet megtöltik, gyökeresen eltér az egyes csoportoknál, és a jelek szerint éppúgy a mindenkori nemcigány környezet hiedelmeinek átvételén alapul, mint mesekincsük. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, leszögezhetjük, hogy a különböző cigánycsoportok egységesen magukkal hozták Indiából és egységesen őrzik az animisztikus tudatszintet, aminek legfőbb megnyilvánulása a minden cigánycsoportnál rendkívül erősen élő kísértet-hit. A részletekben természetesen itt nagy eltérések mutatkoznak, ezért pl. ERDŐS Kamill nem a „cigány" kísértethitről, hanem a „kárpáti cigány" és az „oláh cigány" kísértethitről beszélt. Ami ezen az általános kísértethiten túlmenőleg, az egyes konkrét hiedelemalakokat vagy vallásos képzeteket illeti, sem ERDŐS Kamill, sem MÉSZÁROS 293
