Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)

Páll István: Az Észak-Tiszántúl románsága a 18–19. században

PÁLL ISTVÁN Az Észak-Tiszántúl románsága a 18—19. században Ha manapság az ember a Szabolcs-Szatmár megyei nemzetiségi lakosságról hall, rögtön a Nyíregyházát és környékét a 18. század közepén benépesítő szlo­vákokra (a „tirpákokra") gondol; pedig rajtuk kívül elég szép számmal érkez­tek olyan más nemzetiségű telepesek is ez idő tájt erre a vidékre, akik mára már majdnem teljesen elmagyarosodtak. Az utóbbi időben több dolgozat foglalko­zott a megye ukrán, román és szlovák lakossága történetének kutatásával, a ta­nulmányok zöme mégis a megyeközpont, Nyíregyháza szlovák népességéhez fű­ződik. 1 Jelen tanulmányunk a terület román lakosságának megjelenéséről, majd asszimilációjáról kíván röviden szólni. Mielőtt rátérnénk tulajdonképpeni mon­danivalónkra, szólnunk kell arról, hogy mi tette szükségessé a 18—19. század­ban a nem magyar anyanyelvű lakosság betelepítését ill. betelepülését a tár­gyalt területre. Elsőként a török háborúkat említhetjük, amelyek miatt a lakosság egy ré­sze elbujdosott, főként a megye déli részéről. A 18. század elején a kuruc har­cok, ill. a Rákóczi-szabadságharc is nagymérvű lakosságcsökkenéshez vezettek. A harcok elülte után ráadásul 1717-ben Erdély felől tatár betörés pusztította végig a szatmári részt. Alighogy megindult a megmaradt népesség visszaszál­lingózása, 1739-ben pestisjárvány tört ki, amely ebben és a következő évben egyedül Szabolcsban ötezer áldozatot követelt. A földesurak — köztük az el­kobzott Rákóczi-birtokok új tulajdonosai — magyar jobbágyokat nemigen tele­píthettek, mert az említett okok miatt nem volt honnan, az itteniek munkaereje viszont nem volt elegendő a földek megművelésére. A fentiek miatt a földbir­tokosok minden lehetőséget megragadtak, hogy újabb adófizetőket szerezze­nek. Egy részük úgy határozott, hogy külföldről (főleg Németországból) telepít be németeket, Erdélyből és a Szilágyságból románokat, az ország északi megyéi­ből pedig szlovák jobbágyokat. 2 Azok, akiknek nem volt anyagi erejük távoli területekről telepesek áttelepítésére, azokat az ukránokat, szlovákokat és ro­mánokat „marasztották meg, kik aratás idején anélkül is le szoktak szállani hegyeikről, hogy az Alföld gazdag termését betakarítani segítsenek." 3 A román lakosság betelepülése az Észak-Tiszántúlra (hasonlóan a más nem­zetiségűekéhez) kétféleképpen ment végbe. Az egyik a spontán betelepülés volt, ami az akkori viszonyok és szóhasználat szerint szökésnek számított. Ezt a fajta áttelepülést a hatóságok erélyesen tiltották. GYÖRFFY István írja a dél-bihari románokról, hogy „immár csaknem kétszáz esztendő óta az Alföldre járnak aratni, dolgozni s ott szerzett gabonájukkal, keresetükkel pótolják, amit saját földjük nem képes nyújtani." 4 Rajtuk kívül román pásztorok is rendszeresen le­1 PALÁDI-KOVÁCS Attila 1973., PÁLL István 1980., PÁLL István 1981. 2 PÁLL István 1980. 84—95. 3 BOROVSZKY Samu é. n. 493. 4 GYÖRFFY István 1915. 21. 281

Next

/
Oldalképek
Tartalom