Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)
Bődi Erzsébet: Etnikus jegyek az istvánmajori lengyelek táplálkozási kultúrájában
lődtek be a magyar nyelvterületbe. Emőd-Istvánmajorban 50 család alapított új otthont. 1979-ben még 200-an laktak ott, ma már alig 100-nál többen. A nemzetiségi tudatukról röviden meg kell említeni, hogy annak ellenére, hogy határvidéken éltek, nyelvhatárok mentére is eljutottak, a mindennapi életükben egyre gyakrabban tapasztaltak kontrasztélményt, származásukat, „lengyelségüket" valló nemzetiségi tudatuk nem alakult ki, legalábbis nem a néprajzi terepmunkáig. Magukat slovieneknek, sZouiocinak, tótoknak nevezték. Ebben a kérdésben el kell fogadnunk azt a tényt, hogy még egyetlen személy is döntően befolyásolhatja származásukról kialakult véleményüket, és ennek köszönhető a lengyelszkire, a polskira utaló magyarázat, nem pedig a hagyománynak. Lengyel telepeseinknek ezután az általános jellemzése után arra lehetne gondolni, hogy a táplálkozási 8 kultúrájukban 9 az etnikai sajátosságot az adja meg, amit az ősök, a górálok alapkultúrájából örököltek. E szempont nagyon fontos, csak igazán nehéz megállapítani kétségbevonhatatlanul az alapkultúrához vezető fontos szálakat. A lengyel eredetnek csak a jellemző nyomaira tudunk utalni. Elsőként arra kerestünk választ, hogy a jelenleg Istvánmajorban fogyasztott, több mint 200 önálló névvel megnevezett (tehát a változatok ezen belül értendők) étel közül van-e olyan, amely csak lengyel területen található meg. Azt kellett megállapítanunk,. hogy nincs. Viszont ha kiemeljük azokat az ételeket, amelyeknek neve, összetétele, az étrendben betöltött szerepe alapján a déllengyel területével azonos vagy nagyban hasonló, ebben a viszonylatban már három alcsoportot is meg lehet jelölni. 1. Az etnikus sajátosság megjelölésére a legfontosabb támpontot adják az olyan egyszerű ételek, mint a papa, papcun — híg pépes étel, a piroky, perogi — főtt tészta, a zur a kawasnica, a kisiel — nevű savanyú levesek, a karpiel — egyfajta répából főzött leves, a kukolka, zuzoki, oplatki, rituális jellegű sült tészták, a kolacz — kerek lakodalmi sült tészta, a sara — megsűrűsödött tehéntej. 2. Ide kell sorolni azokat az alapvető ételeket is, amelyek annyira általános emberi táplálékok, hogy kiterjedt földrajzi elterjedésük mind a terminológiát, mint a kultúrelemet illetően átfogják Európának ezt a térségét, így esetünkben a chleb — kenyér és a tehéntej — mleko és termékeinek (kisle, siódke, mleko, maslo, tworog, smetana) nagyon összetett kérdésköre igényelne aprólékos elemző munkát. 3. A már csak emlékezetben megmaradt hagyomány a juhtej feldolgozásáról. A juhtej-készítmények fogyasztása szintén azonosnak minősíthető. Térjünk vissza az első csoporthoz. Az itt felsorolt ételek terminológiáját nem ismerték még a szögligeti magyarok sem. A jelentésük alapján viszont két olyan étel van, amit nem is fogyasztottak. Az egyik a papa, papcun. Az étel szerepe az istvánmajori kultúrában röviden a következő: kimondottan pépes, s az istvánmajori meghatározást használva redke to jadlo — híg étel. Forró vízbe eresztik bele a gabonaőrleményt, állandóan keverik a mutwicaval, s amikor sűrűsödni kezd, akkor tejet öntenek rá. Az így készült papa, papcun ízletes, 8 A közösség táplálkozásáról részeredmények már nyomtatásban megjelentek: BÖDI Erzsébet 1982. Elkészült egy kismonográfia, amelynek célja elsősorban adatelemzés. 9 Az istvánmajori népi kultúra kutatásának eredményéhez lásd KANTOR, Ryszard tanulmányához csatolt bibliográfiát. 261
