Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)
Csorba Csaba: Északkelet-Magyarország néptörténeti vázlata
A reformátusok sorakoztak a harmadik helyen (17% — 300 ezer), majd negyedikek az evangélikusok (180 ezer — 10%). Az un. óhitűek — görögkeletiek — törpe kisebbséget képeznek (1200), nagyobb csoportjaik Borsodban, Hevesben és Zemplénben maradtak meg. A katolikusok számaránya a legnagyobb Hevesben, Sárosban és Szepesben. Görög katolikusok alkotják a döntő többséget Máramarosban és Beregben, sőt Ungban is az élen állnak. Az evangélikusok egyedül Gömör-Kishontban tudtak az élre kerülni. Jelentős volt még a számuk Szepesben, máshol mindenütt a törpe kisebbséget alkották. Református többséget találunk Borsodban és Tornában. Ezenkívül Zemplénben, Gömör-Kishontban és Beregben értek el jelentős arányszámot. 14 A török kori protestáns többségű tiszáninneni régió — mint látható — katolikus többségűvé vált. A döntő fölényt jelentősen erősítették az uniót elfogadó görögkeletiek. Nemzetiség szempontból egyetlen felekezet sem egységes: a katolikus hivők táborában például a magyarokon kívül szlovákok, németek is voltak. A görög katolikusok részben ruszinok, részben szlovákok, részben románok. Az evangélikusok szlovákok, németek, magyarok. A reformátusok — minimális szlovák kisebbséget nem számítva — magyarok. A Habsburg-hatalom az egyházunióval a papság által befolyásolható, a bécsi politikát jelentős részben kiszolgáló tömegeket nyert, a ruszinok és románok — kisebb részben a szlovákok — pedig új egyházi szervezetet, jól képzett — jelentős részben külföldet megjárt — papokkal. Ez a számbelileg erősödő és öntudatosodó egyházi eredű értelmiség lett a nemzetiségi mozgalmak elindítója, irányítója, s tőlük csak a XIX. század második felében kezdte átvenni a szerepet az alakuló, feltörekvő polgári, világi értelmiség. Külön elemzés tárgyát képezheti, hogy az egyházi igazgatásnak milyen szerepe volt a XVIII— XIX. században a nemzetiségi kép alakítása szempontjából. Főleg a római katolikus klérus nemzetiségi összetételének alakulása szolgálhat tanulságokkal. Rövid áttekintésünk csak egyes tendenciák jelzésére szorítkozhatott, emellett csak bizonyos módszertani tanulságokra tért ki. A kutatás még a kezdeténél tart. Az eddiginél sokkal több és sokrétűbb forráscsoportot bevonó, összehangolt kutatások hozhatnak csak eredményeket. Mindehhez az is szükséges, hogy az adatgyűjtők és a feldolgozók kezét ne a nemzetiségi indulatok, prekoncepciók mozgassák, hanem a valóságos múlt ábrázolására törekedjenek. Szlovák, ruszin, román és magyar kutatók azonos adatgyűjtő rendszer szerint folyó, a fogalmakat egységesítő és tisztázó munkája nélkül a tiszáninneni régió néptörténete fel nem deríthető. A kezdeti lépéseket ezen a téren eddig a történeti vegyes bizottságok tették meg. Ezeknek a munkálatoknak legfontosabb darabja a „Nemzetiség a feudalizmus korában" c. tanulmánykötet (1972), amely a szlovák—magyar viszonylatokat tárja fel. Történészek, régészek, néprajzosok, a történeti demográfia művelői együttesen képesek csak eredményeket elérni a feudalizmus kora kutatásában. Az utóbbi évszázad, sőt bizonyos vonatkozásban a XVIII— XIX. század tekintetében is akkora az adatbőség, hogy annak — pusztán kézműves módszerekkel való — feldolgozása, kiértékelése elképzelhetetlen. Az egyházi, majd állami anyakönyvek számítógépes feldolgozásától várhatunk a legtöbbet. A migráció, a 14 FÉNYES Elek 1839. 3—4. köt. 25
