Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)
Viga Gyula: A bükki szlovák falvak szerepe a táji munkamegosztásban
— a fafaragásra, fafeldolgozásra specializálódtak. Termékeik (favilla, gereblye, járom, hordódonga, sütőlapát, szénvonó, szerszámnyelek, stb.) ugyancsak jelentős mennyiségben jutottak el az alföldi parasztsághoz. A faeszközök nemritkán 100—120 km távolságra is eljutottak készítési helyüktől. Sajátos szerepet játszottak az árucserében az asszonyok. A vegetáció éves rendjéhez igazodva, tavasztól őszig gyűjötték — gyakran az erdészet tilalma ellenére — az erdők növényeit és gyümölcseit (ehető gombák, melyekből a szlovák lakosság lényegesen többet ismer, mint a Bükk és a Bükkalja magyar falvai, taplógomba, szamóca, málna, som, szeder, virágok, gyógynövények, stb.), s háti kosaraikban gyalog hordták le azokat a miskolci piacokra. Mint már jeleztem, településeink kereskedelmi körzete árufajtánként eltérő képet mutat. Az árucserekapcsolatok legnagyobb része a Bükkalja, ill. a DélBükk településeihez kötötte a falvainkat, a termékek zömével e tájon belül zajlott rendszeres csere. 23 Az áruk zömével a Bükk hegyi útjain, ill. a természetes völgyekhez igazodó úthálózaton folyt a termékcsere. A mész és a faeszközök értékesítése azonban lényegesen nagyobb utak megtételére ösztönözte a hegyi szlovákokat, az ezekkel való kereskedelem átszelte a földrajzi-termelési nagytájak határait. A mésszel való kereskedelem országrészek közötti árucserét teremtett meg, melynek fő útvonalai az Alföld és az északi hegyvidék határvonalán, ill. a Tisza-völgyön húzódtak végig. A periodikus változásokat leszámítva a piackörzetek kiterjedése nem mutat különösebb változatosságot. A termelési táj jól működő kapcsolatrendszere a tradicionális paraszti gazdálkodás felbomlásáig jórészt életképes volt. A mésszel való kereskedelemben pedig a bükki falvak szinte monopolhelyzettel bírtak, s ennek rendszere lényegében máig életképes maradt. Bár talán lazán illeszkedik a táji munkamegosztás kereteibe, s még további alapos vizsgálatot igényelne, de fel kell hívnom a figyelmet azokra a sajátos „társulásokra", amelyek alkalmanként falvak között, konkrét esetünkben pl. Répáshuta és Cserépfalu között létrejöttek. Számos olyan vonás van, amely tartósan összekapcsolja a két település életét, s ez egyfajta erőteljesebb kötődést is eredményez. Pl. a répáshutaiak mindig Cserépfaluban teleltették jármos ökreiket. A cserépfaluiak gyakran szereztek be fát — közismerten gazdag famunkáikhoz — Répáshutáról. A két falu rendszeresen adott közös summáscsapatot az alföldi és dunántúli uradalmak számára. A répáshutaiak asszonyai, mivel maguk nem szőttek, rendszeresen a cserépiekkel szövették meg fonalukat, ráhagyatkozva ezek ízlésére, formavilágára. A cserépi asszonyok rendszeresen háton, demizsonokban hordtak fel bükkaljai bort a répásiak számára. Tehát vannak jelek, amelyek azt sejtetik, hogy a nagyobb egységen belül akár 2—3 település relációjában is éltek a munkamegosztás kapcsolatai vidékünkön is. Ezek finom szövete azonban még további vizsgálódást érdemel. Végezetül, mintegy összegzésként, azt kell mondanom, hogy véleményem szerint a Bükk hegység szlováklakta falvai egy önálló termelési egységet, ökológiai „fülkét" alkotnak, s önálló elemként kapcsolódnak be a táji munkamegosztásba. 2 '* Ez az egység azonban az Alföld és az északi hegyvidék között meglevő, több évszázados munkamegosztásba épült bele, tovább differenciálva, alakítva azt. Mindez több következménnyel járt falvaink kultúrájára nézve. Mindenekelőtt egy sajátos, lényegében „csonka" gazdasági struktúrát hozott létre, 23 KÓS Károly 1972. 9. 24 Az ökológiai fülke értelmezéséhez vö.: HOFER Tamás 1980. 115. 246
