Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)
Csorba Csaba: Északkelet-Magyarország néptörténeti vázlata
nemzetiségek arányszáma és abszolút száma radikális megváltozását hozza magával. Az ellentmondások csak úgy oldhatók fel, ha azzal számolunk, hogy Ugocsa esetében — s ez a példa tipikus — a XVI. század közepén a dicaösszeírás a jobbágylakosságnak csak egy részét tartalmazta; a magyarságtól részben eltérő gazdálkodást, életmódot folytató s következésképpen másképpen adózó nemzetiségek jelentős része hiányzik a jegyzékből. De nem teljesek általában még az úrbéri tabellák sem. ILA Bálint Gömör megyénél összehasonlította az 1773. évi úrbéri tabella népességsorát a II. József-kori (1785) népszámlálás adataival s az összevetésből kiderült az, hogy a népszámlálás adott helyen 90%-kal nagyobb népességet talált, mint az úrbéri összeírás. 10 Mindebből következik, hogy a földesúrral úrbéres viszonyban nem állók száma —• ezek hiányoztak az úrbéri tabellákról — meglehetősen nagy volt. A paradoxon az, hogy a különbséget élesen fölvetette és meg is magyarázta ugyan ILA Bálint, a következőkben azonban mégis a pontatlan úrbéri tabella és hasonló jellegű korábbi összeírások alapján próbálta a nemzetiségek számarányát meghatározni. Nem tudatosult benne tehát az, hogy az első országos népszámlálás előtti összeírások jellege és rendszere olyan, hogy minél messzebb megyünk vissza az időben, annál magasabb a magyarság részaránya. Tény és való, hogy különböző ismert okok a magyarság gyarapodásának mértékét jelentősen befolyásolták. Azonban ha visszakövetkeztetünk az első teljes és országos népszámlálásból a korábbi időszakokra, akkor megmagyarázhatatlan a középkorhoz képest a nemzetiségek döbbenetes arányú térnyerése. Mindez olyan vidékeken is, ahol a magyarság nagyarányú erőszakos pusztulására nem is igen van adat! A magyarázat csak egyféle lehet. A XVIII. század végén derült először fény pontos és teljes adatok révén az ország lakosságának valós lélekszámára. A korábbi részleges összeírások ehhez képest nemzetiségi vonatkozásban torzítanak. Tehát mind a török időkben, mind már a középkorban sokkal jelentősebb lehetett a nemzetiségek részaránya egyes területeken, mint ahogy a magyar történettudomány — hiányos történeti statisztikai anyag alapján — kimutatta. A továbbiakban a II. József-kori népszámlálás néhány adatsorának öszszevetésére és rövid elemzésére térünk rá. A tiszáninneni régió legnagyobb megyéje Máramaros, a legnépesebb azonban Zemplén (209 ezer lakos). A legkisebb lakosságú — Tornát nem számítva — Bereg, Ugocsa és Ung (egyenként mintegy félszázezres nagyságrendű lakossággal) s nem sokkal múlja felül őket Máramaros (85 ezer). A legmagasabb a népsűrűség Abaúj-Tornában (39,9 fő km 2-ként). Nem sokkal marad el tőle Szepes (38,8), Borsod (37,6), Sáros (35,7), Zemplén (33,3) és Gömör-Kishont (32,8). A legkisebb Máramaros népsűrűsége (8,7). u A tizenkét vármegye lakosságának összege 1.283 ezer. Az 1830-as években ez mintegy 1,8 millióra emelkedett FÉNYES Elek adatai szerint. A települések száma mintegy 2.700, az 1830-as években ez félezerrel nőtt, ami azt jelenti, hogy sok kis, külön számon nem tartott néhány házból álló települési egység regisztrálható hellyé nőtte ki magát. A foglalkozási arányszámokból kiderül, hogy a felnőtt férfilakosságból átlagosan 0,3% volt pap. Ugyancsak a felnőtt férfilakosság átlagosan 7,4 százait) ILA Bálint 1976. 419. sk. 11 DANYI Dezső—DÁVID Zoltán 1960. 55. 23
