Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)
Csorba Csaba: Északkelet-Magyarország néptörténeti vázlata
azt, hogy a nagyobb nemzetiségi tömegek a Kárpát-medencében, csak viszonylag későn, a XIII— XV. században jelentek meg, s a török pusztítás az oka, hogy a magyarság számaránya a XVI— XVII. század folyamán olyannyira lecsökkent, hogy nem érte el a nemzetiségek együttes számát. A kérdés azonban korántsem ilyen egyszerű, amint a következőkben érzékeltetni, illetve részben bizonyítani igyekszünk. Az Árpád-kori történeti földrajz azt tükrözi, hogy Abaúj sűrűn települt és települései — a pápai tizedjegyzék nagyságából következtetve — jelentős lélekszámúak, nagyságrendekkel felülmúlják például a szomszédos Borsodot. Bereg településeisek nagyobb részét, amelyet oklevelet említenek, hiába keressük azonban a pápai tizedjegyzékben. , Az Árpád-kori, sőt a XIV— XVII. századi falvak nagyságrendekkel kisebbek voltak az első népszámlálásban (1785) szereplő falvaknál; viszonylag sűrűn helyezkedtek el, amit a régészeti terepbejárások az ország különböző vidékein sorozatosan igazoltak. A néhány házból álló, olykor csak néhány évtizedig helyükön maradó s tovább költöző települések az oklevelekben csak a legritkább esetben tükröződnek. Még inkább vonatkozik ez a magas hegyvidéki pásztorszállásokra, kisebb irtásokra, stb. Főleg hegyvidéken egy-egy templomos falura akár egy-két tucatnyi, egyenként néhány házból álló elszórt kis telep is eshetett, amely oklevelekben sosem fordult elő, illetve legfennebb véletlenszerűen s az első előfordulás önmagában nem jelent támpontot az alapítás idejére. Nagy valószínűség szerint a magyar középkor első századaiban fokozatosan a peremvidékre szorult a nem magyar nemzetiségű lakosság egy része s a peremeken meghúzódva a feudalizálódás folyamata meglehetősen elhúzódott. A ruszinok és románok, sőt részben a szlovákok is görögkeletiek (orthodoxok) lévén a pápai tizedkimutatásokban sem szerepeltek. A viszonylag szerény mértékű, államigazgatással és jogügyletekkel kapcsolatos írásbeliség is csak a. nemzetiségek lakta kicsiny települések töredékének meglétét tükrözte. Főleg az utóbbi évtizedekben szerepeltek részletesen kifejtve ezek a nézetek a román és szlovák történetírásban (olykor azonban el is túlozva a források hallgatásának mértékét). Meggondolandók azok a szempontok is, amelyeket Peter Ratkos vet föl a szlovák nemzetiség vonatkozásában a helységnevek középkori magyarra való fordítását illetően. Vannak esetek, amikor az oklevelek egy-egy település több változatban használatos nevét közlik, más esetben viszont megelégednek egyetlen névváltozattal, a magyarral, ami egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy a település gyakrabban használt, ill. ősibb neve valóban magyar s valóban magyarok is lakják!' 1 A névkettőződések esetében sem magától értetődő, hogy minden esetben a magyarokra utaló név az elsődleges s a nemzetiségekre utaló feltétlenül csak másodlagos lehet. Hasonló a helyzet a személyneveknél is. Nem egy esetben egy és ugyanazon személy magyar és idegen névformát is használt, vagy egyes neveket magyarra, illetve latinra fordítottak, ezáltal a nemzetiség meghatározása igen nehézzé, olykor lehetetlenné válik. A néhány fennmaradt középkori adójegyzék s a többnyire hatalmaskodáshoz kapcsolódó jobbágy névsorok egy-egy nagyobb tájegység nemzetiségi képének tisztázásához elégtelenek. Äz oklevelekben előforduló helynévanyag szintúgy. A dűlőnevek és határrészek neveinek kiértékelése nagyobb földrajzi egységek vonatkozásában szintén nem történt meg, főleg a nevek történeti rétegeinek, abszolút és relatív kronológiájának tisztázása várat még magára. 6 RATKOS, Peter 1972. 105. sk. 20
