Kunt Ernő - Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon : az 1984 októberében megrendezett konferencia anyaga (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 15. Miskolc, 1965)
Bakó Ferenc: Párhuzamok és eltérések az Eger környéki magyarság és nemzetiségek településében, építkezésében
egyfelől annak tulajdonítható, hogy Majer János 9 tagú családja nagynak számított Kerecsenden, másfelől annak, hogy állatállománya is számottevő volt. 18 Ezek az arányok tehát etnikai differenciákat nem tárnak fel, de azt teszi talán az igénylésekből egyedül Kerecsendről ismert „kivetőfa" nevű szerkezeti elem, amiből a tornác kialakulásának igen korai fázisa ismerhető fel. Bár a falu egész lakossága alkalmazta, mégis valószínű, hogy ez a kerecsendi német telepesek építő hagyományával függ össze. Makiáron és Kerecsenden a németek a helyi szokástól eltérően több szarufát igényelnek az archaikus ágasfa-szelemen szerkezet helyett — a gazdasági épületeket sem sövényfallal építették, tehát mindkét esetben a kor fejlettebb anyagait és technikáját alkalmazták. 19 Az 1765. évi épületfa-igénylések nem tartalmazzák a fal anyagát, amiből arra lehet következtetni, hogy ez általában vályog volt. A püspöki uradalom ebben az időben már szorgalmazta ezt a technikát, ami korszerűbb volt a favagy a sövényfalazatnál. Grassalkovich még korábban, 1743-ban előírja a telepesekkel kötött szerződésben, hogy Aldebrőn házaikat „téglából" építsék fel, 20 ami alatt a faluban ma is használatos kifejezések („főd tégla", „mór tégla") ismeretében kétségtelenül vályogot kell érteni. A német és magyar telepesek tehát előbb alkalmazzák a vályogot, mint a táj egyéb falvai, de elöljárnak abban is, hogy kőalapozást tegyenek a földfal alá. Nagytályán 1804-ből, Kerecsenden 1818-ból, Kompolton 1850-ből ismerjük az első adatot a kő ilyen használatára. Kerecsenden 1818-tól kezdve több épületben figyelhettem meg az anyagoknak azt a vegyes alkalmazását, hogy csak az utcai végfal készült kőből, a többi még vályogból. 21 A teljes kőfalazatú ház — riolittufa kváderkőből — ugyancsak korán, az 1850-es években jelenik meg Kerecsenden, a közeli Eger hatására. Az eddigiekből világosan kitűnik, hogy az uradalmak telepesei — közöttük legtöbben németek — előbb jártak a korszerű anyagok és technikák alkalmazásában. Példa erre Kompolt is, ahol a németek a vályogház alá kő fundamentumot raktak, de ugyanakkor az uradalom magyar cselédei a Magyar soron nemcsak hogy alapozás nélkül építkeztek, hanem még döngölt fallal is. A különbségek nyilvánvalóan nem csupán a népi hagyományokban gyökereznek, hanem az eltérő gazdasági körülményekben is. A tetőszerkezetek két formájának használata 1765 után megszűnt, az ágasfaszelemen szerkezet helyét általánosságban a szarufa foglalta el. A régebbi típusból korunkra csak magyar házakban maradt meg néhány, így Makiáron egy, 1842-ből. Kerecsenden a tornác egyik gerendájának „herompa" német tájszólási neve talán az 1765-ben előfordult „kivetőfát" jelenti. A lakószoba mestergerendáját megtámasztó középoszlop, palóc néven a „boldoganya" csak a vegyes nemzetiségű Egerszalókon és Kerecsenden ismert. Ezt a műveltségi elemet tehát a német telepesek általában nem vették át és nem is hozták magukkal. Az utcai véghomlokzaton dominál a vályog- vagy kőfalra rakott, gazdag vakoíatdíszítés, ami eltér a Mátra vidéki szlovák és az alföldi magyar szokástól. A vakolatdísz ennek ellenére nem tekinthető német műveltségi jellemzőnek, mert Makiártól északra a Sajó völgyéig általános volt a magyar falvakban is. Német azonban a ház bejárati ajtókeretének díszes kiképzése Aldebrőn, amit valószínűleg helyi mester készített. 22 18 BAKÓ Ferenc 1969. 566. 19 BAKÓ Ferenc 1969. 266, 273—274. 20 SOÓS Imre 1975. 73. DERCSÉNYI Dezső—VOIT Pál I. 480. 21 DERCSÉNYI Dezső—VOIT Pál III. 374. 22 DERCSÉNYI Dezső—VOIT Pál I. 481. 115