Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Mádai Gyula: Hagyományos erdőgazdálkodás

kodóig: baltával kivágták az útban álló bokrokat, vasbunkóval az akadályt jelentő köveket. Célszerű, olcsó, könnyen megszerezhető faközelítő eszköz volt ez a szánkó mintegy 60 évig a Bükkben. A répáshutai erdőmunkások szerint gazdasági szükségszerűség miatt ügyeskedtek ki, újították az 1920-as években a helybeli és legfeljebb környékbeli ölfavágók, erdei munkások. Bizonyosra vehető, hogy a két korábbi szánkóból fejlesztették ki, kifejezetten meredek lejtőn történő iparszerű faközelítésre. Nem bizonyítható, hogy répáshutaiak készítették először, de az igen, hogy ismerték, készítették, használták az 1950-es évek végéig. Igavonó állatok erejét is felhasználták a répáshutaiak a faközelítésre. (Kismértékben még ma is.) Mivel többnyire a fuvarosok feladata volt a szállítást megelőző közelítés, ökreiket használták fel ehhez is. Még ma is azt tartják az idős helybeliek, hogy az ökör jobb az erdei közelítésre és szállításra mint a ló. Nyugodtabb és jobb teherbíró. A két és fél éves ökröket már betanították az erdei munkákra. Két ölfavágó, pontosabban fuvaros (furman) fogott össze ekkor. Egyikük a rúd végét fogta, társa az ökröket hajtotta: Hajsz! (Jobbra!) Csaló! (Balra!)Ne! (Indulj!) Hó! (Állj!). (Másféle terelőszavaik nem voltak.) Ma elvétve közelítenek igavonó állat, kizárólag ló erejével a Bükkben. Akkor, amikor kevesen dolgoznak egy helyen, ritkítják az erdőt és nem termelik ki egészében, amikor a terep ezt kívánja meg. Gyakori eset, hogy a termelőbrigádbm a foga tos és a segédfogatos végzi a közelítést két lóval. Fokozatosan növelik a terhet, amit lefelé húzatnak betanításkor a csikóval. Később már „magától is megy" lefelé terhével a ló. Egyedül a szerfa (ipari fa) leközelítésénél kell vigyázni, nehogy tuskókhoz csapódva megrongálódjon a vontatott faanyag. „. .. Nekimegy a tuskónak, szakítja a hámot, esztrángot, slofkát, mindent." (Slofka az a vastag vasszög, amit beütnek a közelítésre; összehúzott gally fák [vagy egyéb faválasztékok] egyikébe. A slofka máshol a Bükkben rönkvontató szeg, hozzáerősített lánccal, amivel összekötözik az előzőleg összehúzott faválasztékokat. Alane másik vége a hámfához csatlakozik. így vontatják le a rakodóig a kitermelt faanyagot.) A lovakat így terelik: Ne ide!, Tüled!, Hozzád!, Hó!, Na! Az egyik lóval a fogatos, a másikkal a segédfogatos dolgozik. Ez azért is célszerű, mert gyakran van úgy, hogy kétféle faválaszték készül és a rakodó két különböző helyére kell ezeket lehúzatni. Szekér elejével kétféleképpen is közelítettek a répáshutaiak. Egyrészt úgy, hogy a láncba csavart tűzifát vagy rönköt egyik végén a szekér elejéhez erősítették, másik vége csúszott a földön. Másrészt ,,kint a Bükkben" használták a szekér eleiébe helyezett, nagyjából háromszög alakú eszközt, melynek helyi neve: zvlacse, lacsuha. Elöl két, hátul is két rakonca áll ki belőle, két vége a földön csúszik. (Nemrégen még láttak ilyet Kékmezőnél) Erre rakták közelítéskor a fa egyik végét, ráerősítve. Jól tudták erre felhasználni a kétrészes ökrös vagy lovas szán első részét is, amely mintegy 1 m 50 cm hosszú volt, hasonlóan a hátsó, kisméretű szánhoz. Csúszdát az erdészet ott készíttetett, ahol hosszú ideig tartott a nagyarányú fakitermelés és meredek lejtőn, nagy távolságra kellett közelíteni. Egyszerűbb csúszdát is készítettek már korábban: a meredek széléig lóval lehúzatták a fát, ott két hordó vizet kiöntötték, ez megfagyott. Ezen könnyen lecsúszott a fa, de hasadt is, ez volt a hibája. 5* 67