Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)
Mádai Gyula: Hagyományos erdőgazdálkodás
kiválasztott dőlési irányban. Ugyancsak fejszével vájták a törzset az ellentétes oldalán. Ketten ütemesen, felváltva vágtak be jobbról és balról. Iparszerű fakitermeléskor vágási sávot, nyilast választottak az ölfavágó párok, a cimborák. Amelyik pár gyorsabban végzett az előzővel, előnyhöz jutott ezzel is: kedvezőbb munkaterülethez fogott társainál. A répáshutai Ölfavágók alulról fölfelé haladnak fakitermeléskor. Sűrű erdőben éppen úgy, mint ritkábban; így elkerülik azt, hogy a ledűlő fa rázuhanjon a még lábon állóra. A döntés azzal kezdődik, hogy megválasztják a megfelelő dőlési irányt. Rendszerint azt, amerre önmagától is dőlne a görbülete, az ágak elhelyezkedése és súlya miatt. Gyakran másik irányt kell adni a lezuhanó fának, nehogy hídon feküdjön, mert ilyenkor nagyon szorul a fűrész daraboláskor. Amennyiben még álló fákra esik, felakad és több másik fát is ki kell dönteni azért, hogy kiszabadítsák. így sem mindig sikerült elkerülni azt, hogy szakadékba zuhanjon a fa. A tulajdonképpeni fadöntés előtt keresztet vetett a répáshutai ölfavágó és ezt mondta: „Bozse pomos!" („Istenem segíts!") Először az irányító rést vágták ki a kívánt irányban. Ez befelé mélyülő és keskenyedő fejszevágat. ( ir Alávágunk." Ritkán réhelésnek mondják, haj'kolásnak nem. 11 ) Az ellenkező oldalon fűrészeléssel folytatódott a munka. Ellentétben egyéb bükki helységek ölfavágóival, a répáshutaiak nem sajnálták kidönteni a szép nagy, egészséges faóriásokat sem. Minél szebb, annál kifizetődőbb, így fogták fel. Jellegzetes figyelmeztető kiáltást hallattak akkor, amikor megkezdődött a dőlés. („Megpattant a fa.") Szaggatott torokhangon kezdtek kiáltani: Ho-ho-ho, nyújtva és hosszú magánhangzót ejtve folytatták: hói Torokhang lévén kissé önek, majd ő-nek hangzik az o és az ó. Baltával, fűrésszel gallyaztak és daraboltak a következőkben, éket és fabunkót is használtak közben, ha szükség volt ezekre. (Gyakran a faközelítés után darabolták fel a kidöntött fát és ágait.) Ujabban, a motorfűrész elterjedése miatt átalakult a munkaszervezeti forma is, brigádban dolgoznak. Rendszerint a brigádvezető dönti ki a fákat motorfűrésszel, de keze ügyében van egy balta és egy „modern" ék, a faburkolatú fém morva ék. Mielőtt hozzákezd a döntéshez, kiválasztja a megfelelő dőlési irányt. A gépfűrész zaja messzire elhangzik, de azért amikor nagyon nagy fa kezd zuhanni, önkéntelenül is felkiált, úgy, mint ölfavágó elődei. A modern gépfűrészt többnyire fürészként emlegetik, ritkábban pila néven. Faközelítés: Az a művelet a faközelítés, általános bükki szóhasználattal közelítés, amellyel a kitermelt faanyagot eljuttatják a közbülső rakodóhelyig, ahonnan járművekkel elszállítják. Répáshuta környékén, a Bükkben ez rendszerint a legközelebbi erdei utat jelenti. Emlékezet szerint az első világháború végétől kell - némi külön díjazás fejében a termelőknek közelíteni is. Korábban ez a fuvarosok dolga volt. A legutóbbi 20 30 év erőteljes gépesítése óta a közelítés ismét nem a fakitermelők feladata, kivéve az ún. gyérítést vagy tisztítást, amikor csupán néhány elöregedett, sérült fát, esetleg facsoportot kell kitermelni és nem egész erdőrészt. Ilyenkor a termelő brigád végzi a faközelítést is: jobbára olyan hagyományos eszközökkel, melyek itt még mindig jól használhatók. Ha a művelet technikája kerül szóba, leggyakrabban így beszélnek róla Répáshután és egyéb 11. A diósgyőri ölfavágók hajkolnak, a bántapolcsányiak hakkolnak, (behajkolják, behakkolják a fa törzsét). 64
