Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Mádai Gyula: Hagyományos erdőgazdálkodás

nak lenni annyit jelentett: igavonó jószággal rendelkezni és egyéb erdei munkák mellett többnyire fa- vagy mészfuvarozást vállalni. A gyalogosok voltak a falu szegényei. „Azelőtt volt olyan, aki jobban bírta magát, vett két ökröcskét vagy lovacskát és járt kocsival dolgozni. Akinek kocsija volt, az lenézte azt, akinek nem volt: a lemaradiakat... Hetvenhat fuvaros volt Répáshután."

5 A gyalogosok bármilyen erdei munkát elvállaltak — ha volt. (Közülük költöztek el a legtöbben a második világháború után.) Az erdei munkák rangsorolása is fényt vet a belső társadalmi értékrendre: legkönnyebben az ölfavágó, korábban és helyi elnevezéssel slogár munkáját lehet megtanulni. A mészégetést és a szénégetést lehet a legnehezebben: „Több ész kell hozzá.". Érdemes megfigyelni, mi volt az évi munkák sorrendje és hogyan illeszkedett ebbe a csekély súlyú földművelés? „A kemencékhez mindent kitermeltünk. Fát, követ, beraktuk, kiégettük. A meszet bevittük az állomásra. Április elejéig fatermelés volt. Az ökröt odaadtuk telelőre Bogácsra vagy Szomolyára a faluba vagy Dédesbe vagy Nagyvisnyóba, szóval: ki hova. Istállóba volt, kellett érte fizetni. Mert nem volt annyi takarmány, hogy ki tudjon telelni. Meg nem volt télben annyi fuvar, így aztán tavasszal hazahoztuk, felszántottuk azt a kis földet, elültettük a krumplit. Áprilisban szántottuk fel utoljára. Szent György napkor hajtottuk haza az ökröt. Egy kis árpa volt, annak is felszántottuk a földet. Aztán mentünk fel a Bükkre: ki merre, nemcsak ide, hanem ahol munka volt. A mészégetés már áprilisban megkezdődött és októberig tartott. Amíg a jószág kint lehetett, vagyis a gulya. Késő ősszel megkezdődött a termelés. Mindig október utolja felé, amikor már a falevél hull lefele. Amikor a jószágot haza kellett hajtani, mert belepte a hó. ölfavágók: slogárok voltunk."

6 Az évi erdőmunkák sorrendje és ideje megfelel az általános kárpát-medencei gyakorlatnak. A fakitermelés késő ősszel kezdődött és — az 1940-es évek végéig - tavaszig tartott, a fák nedvkeringése kezdetéig. Nyáron csak ritkították, gy érit ették az erdőt. A tervezett erdőművelési, erdőgazdálkodási ágak és erdőmunkásélet kifejtése kapcsán önként adódnak ezek a kérdések: Milyen volt a múltban az erdő és a répáshutaiak kapcsolata? Mereven szétválasztható-e a hagyományos, népi (paraszti) erdőgazdálkodás és a mindenkori modern, iparszerű? Milyen jelei vannak egyetlen bükki telepes falu erdőmunkáiban a különböző kultúrák műveltségelemei keveredésének, egymásra hatásának? Közös erdőbirtoklás: Korábban paraszti autonóm gazdasági társulásokkal tudományszakunk és a társtudományágak több művelője foglalkozott: többnyire a volt telkesjobbágyok és igen kismértékben a volt zsellérek köz- és erdőbirtokossági társulásaival. Éppen ezért érdemel különös figyelmet a „Répáshutai Telepesek" erdőbirtokossága. Utódaik ma általában ipari munkások, kisebb számban erdőmunkások, akik kis parcelláikon elsősorban burgonyát termelnek, s van valamennyi kaszálójuk is. Mit mond az élő hagyomány a ma már jobbára csak nevében létező birtokosság eredetéről? „Mikor ezt a telepes községet alapították, akkor hasították ki az erdőt, legelőt. 55 jog van, akkor volt 5. Elsősorban a gyalogosok vállaltak fakitermelést, a fuvarosok inkább szállítást és faközelítést végeztek. 6. MÁDAIGY:1971. 106. 60