Szabadfalvi József - Viga Gyula szerk.: Répáshuta : egy szlovák falu a Bükkben (A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi kiadványai 13. Miskolc, 1965)

Michal Markuš: Táplálkozás

ehető gomba nevét tudták felsorolni. Gyűjtőutunk során a répáshutaiak mykológiai tudását összehasonlítottuk a szomszédos magyar és palóc falvakéval. Itt is viszonylag elég sokféle ehetőgomba-nevet tudtak adatközlőink felsorolni, azonban ezeknek a száma mégis jóval elmaradt a répáshutaiakétól.

2 A répáshutaiak a gombákat elsősorban saját használatukra gyűjtötték, másodsorban a piacra hordták el. A miskolci adatközlők szerint a legmegbízhatóbb ehető gombákat a répáshutaiak hozták a miskolci piacra. Hasonlóan jól ismerték az erdő-mező gyógynövényeit is. Ebben főképpen az idősebb asszonyok jeleskedtek. A gyógynövények alapos ismeretére itt nagy szükség volt, Répáshuta viszonylag elég távol feküdt a várostól (Miskolctól), így sok időbe telt, amíg orvoshoz jutottak. Ezért a bajok esetén az első segítséget az idősebb, gyógynövényeket ismerő asszonyok szolgáltatták. Az ilyen tapasztalt asszonyokat ,,dudvásnéni"-nek (szlovákul burinárka) nevezték. Igen tanulságos, hogy a vadon növő ehető vagy gyógyító növények ismeretére az anyák és idősebb asszonyok már elég korán tanították a gyermekeket. A fiatal anyák az erdőre már az iskolába járás előtt magukkal vitték gyermekeiket, s minden növénynél oktatták azokat. így például az édesgyökerű páfrányt (sladič obyčajný, Polypodium vulgare) Répáshuta minden csemetéje ismerte. Ennek gyökereit a gyerekek édes íze miatt szívesen szopogatták és szopogatják még ma is. De nemcsak a gyerekek, de felnőtt férfiak is szedegették az értékesebb gyökereket; kiásás után jól megmosták, s a pálinkába áztatták. Régebben az Úrnapja (Božie telo) előtt csaknem az egész falu apraja-nagyja az erdőket járta. Virágokat szedegettek. Egy-egy csokorba 4-5 félét szedtek, majd hazahozva a templomban szenteltvízzel hintették meg. Az így megszentelt virágcsokor (sväcenicaj védte a házat és az egész családot minden bajtól. Ez a virágcsokor legtöbbször a mestergerendára vagy a szobatükör mögé, sok helyen csak a kamarába került. Ma már csak a legidősebb nemzedékhez tartozók ragaszkodnak ehhez a szokáshoz. Ami az erdei vadak és madarak fogását illeti, ezek a cselekmények emberemlékezet óta mindig szigorú tilalom alá estek. Mint tudjuk, a Bükk hegység erdői mindenkor a koronauradalom birtokában voltak, a benne levő vadállományt az állami erdészek gondosan védelmezték és őrizték. Ha valakit vadorzáson tetten értek, azt szigorúan megbüntették. Persze a fiatalabb favágók, szénégetők kora tavasszal sokszor meglesték az erdőkben fészkelő nagyobb madarak fészkét és azokat nemegyszer kiszedték és tojásait vagy fiókáit elfogyasztották. Az erdei vadakból is - ha erre alkalom nyílott - egy-egy vadat (őzet, nyulat, vaddisznót, borzot) hurokkal (so slučkou

I vagy csapdával (s pascou) megfogtak, persze csak nagyritkán. Favágás közben sokszor akadtak vadméhekre is, ezeknek a fészkét óvatosan kiszedték és mézét kirabolták. A faluban nemigen méhészkedtek. A répáshutaiak szerint „ilyesmire nem volt idejük'". Méhészettel csak az erdészek és a faluba bekerült tanítók foglalkoztak. Akinek mézre volt szüksége, ezektől vett. A mézzel különben a fuvarosgazdák (furmani) kereskedtek. Ősszel, amikor már kiszedték a méheket, főleg advent előtt, lejártak az Alföld felé. Fát. meszet, faszenet vittek az alföldi falvakba. Amikor ezeket eladták, visszafelé mézet hoztak, hogy ellássák a karácsonyesti vacsorához 2. BAKÓ F. 1968. 271.; SCHWALM E. 1975. 88. 201